Cím: Heart Beat
Part: 7. fejezet
Párosítás: Akame [ Akanishi Jin x Kamenashi Kazuya] utalások TaNakára [Tanaka Koki x Nakamaru Yuichi ]
Korhatár: R
Jellemzők: SLASH, AU, Incest
Disclamer: Nincs tulajomban senki, és semmi, valamint anyagi hasznom sem származik ebből.
A/N1: Kame szívbeteg.
A/N2: Kameszemszög
A/N3: Ezzel a verzióval a Heart Bat-nek vége. Befejeztem. Remélem élveztétek.
A/N4: Sajnálom, hogy az utolsó fejezet lett ilyen kusza és béna >.<
Miután Jin elment, csak unottan ültem az ágyamon. A szobában, nagy volt csend, csak a szívmonitor monoton hangja törte meg a tökéletes némaságot. Minden fehér volt. Az ágy. A szék. A kisasztal. A gépezetek. Az a béna pizsamának titulált rongyhalmaz is, amit viseltem. Minden. Már fájt a szememnek ez a fehérség. Kirázott a hideg ettől a tisztaságtól. Amikor bejött az orvos, és megláttam a fehér köpenyét, már automatikusan megmutatkozott az arcomon, egy ironikus mosoly. Az öreg fehér köpenyes úr elvégezte a szokásos vizsgálatokat, és amikor megláttam az arcán a halvány mosolyt, abból arra következtettem, nincs semmi komoly bajom. Bár még ott volt a műtét…
Az orvos elment, én meg belefúrtam a fejem a párnába. Annyira elment a kedvem mindentől. Haza akartam menni. Jin mellett lenni. A családommal és a barátaimmal lenni. Már nagyon untam a kórházakat. Semmi jót nem találtam benne. Az emberek, ha ide bejönnek, az csak rossz okból lehet.
Apró kopogás hallatszott az ajtóról. Kicsit meglepődtem, hogy itt szokás kopogtatni. Utána belépet az előző szobatársam. Az a terhes hölgy. Hasára tekintve megint elmosolyodtam. Végül is, voltak jó dolgok is a kórházba. Hiszen általában itt kezdődött el egy új élet. És ha egy nő életet ad valakinek, akkor annak csak örülni lehet. És az olyasfajta betegeket, mint én is megmosolyogtatja, csak a nagy pocak, vagy egy újszülött kisbaba látványa.
- Látom, jobban van már! Ennek örülök – mondta, miközben bezárta maga után az ajtót. Felelet gyanánt csak aprót bólintottam. – Ha tudná, hogy ráijesztett a bátyjára. Azt hittem idegességében megöli az orvost. – Halkan felkuncogott, utána helyett foglalt az egyik fehér széken az ágy mellett.
- Valahogy kinézem belőle – vakartam meg zavaromban a fejem. Erre a hölgy még jobban felnevetett, és én elmosolyodtam.
- És önök hogy vannak, ehm…?
- Kamenashi Izumo és – A hasára tette a kezét. – Ő pedig Keiichiro. És megvagyunk, bár mostanság a kicsike elég sokat rugdos. Te neved..?
- Akanishi Kazuya! – feleltem vidáman. A hölgy egy darabig csendben maradt, arca elgondolkodtatóvá vált. Ahogy többször is végignézett rajtam, egyre kényelmetlenül éreztem magam, és amikor az arcára lassacskán kiült az ijedség, én is megriadtam. Vajon valami rosszat mondtam?
- A szüleid neve? – kérdezte halkan.
- Akanishi Misato és Akanishi Soujiro. – A hölgy fáradtan felsóhajtott, a nevek hallatán, majd a szemembe nézett.
- Elmeséled egy történetet, jó? – kérdezte meg bájos, kedves hangján. Válaszul csak bólintottam. – 22 évvel ezelőtt egy fiatal lány, aki akkor volt 14 éves, teherbe ejtette az akkori barátja. Az a lány nagyon megrémült, ráadásul a fiú is kijelentette, hogy nem akarja gondját viselni a gyermekének. Tanácsolta is, hogy vetesse el, de a lány nem akarta megölni a kisbabát. – Itt tartott egy kis hatásszünetet, és szerintem az értetlenséget látva rajtam, mosolyodott el. – Így inkább örökbe adta. Megszülte a babát, és odaadta egy nagyon kedves házaspárnak, akiknek már volt egy két éves fiúk, de annak a kisfiúnak a megszületése közben komplikáció lépett fel, így nem lehetett volna a hölgynek több gyermeke – fejezte be a hölgy. A történet egyszerre szomorított el, és egy fajta boldogságot is adott. Elég elszomorító volt, a fiú hozzáállása, de a fiatal lányé is, hogy ilyen könnyen lemondott a gyermekéről. Bár fiatal volt, ez akkor is elszomorított. De örültem annak hallatán, hogy vannak ilyen szülők a világon, akik egy számukra idegen gyermeket is fel tudnak nevelni. Bár még mindig nem értettem miért mondta ezt el nekem.
- Ez igazán érdekes, de miért mondta most el ezt nekem? – kérdeztem meg bátortalanul, mert nem akartam megbántani. A Hölgy felállt és az ajtóhoz lépett, majd onnan visszapillantott rám.
- Azért mert én voltam az a lány, és te vagy az a fiú – felelte, majd távozott a szobából.
Beletelt pár másodpercbe, mire felfogtam a mondat értelmét. Újra és újra elismételtem magamban azt a mondatot.
Azért mert én voltam az a lány, és te vagy az a fiú. Azért mert én voltam az a lány, és te vagy az a fiú. Azért mert én voltam az a lány, és te vagy az a fiú. Azért mert én voltam az a lány, és te vagy az a fiú
Kétségbeesésembe, nem tudtam mit csinálni, csak egy hatalmasat ordítani. Nem akartam sírni, tényleg nem, de a gondolat, idáig hazudtak nekem. Bár az is átfutott az agyamon, hogy az a hölgy kitalálta, de azután rájöttem, hogy semmi oka nem volt arra, hogy ilyesmit kitaláljon.
Levegőzni akartam. Muszáj volt kiszelőztetnem a fejem. Gondolkodnom kellett. Átgondolni mindent, összerakni a képeket, felfogni ezt az egészet.
Felvettem a ruháimat, amik nálam voltak, majd amikor nem láttam semmiféle ismerős szerzetet, aki esetleg megakadályozna a sétámban, kiosontam a kórházból. Először úgy gondotlam, elég lesz ha az épület előtti parkba megyek, de valahogy a kórháztól is távol akartam lenni. Nem akartam látni. Ha már kiszökök, legalább valami olyan helyre ahol szeretek lenni.
Végül kilyukadtam a sulinál. Boldogan gondoltam vissza egyetemista korom legszebb pillanataira. Ahogy Jin elhozott ide, haza fele pedig Koki kocsijában utazhattam. Koki és Nakamaru legbolondabb pillanatai. Talán még a tanulás is hiányzott a mindennapjaimból. Nem sok ember volt kint a parkban, mivel éppen előadások folytak. Leültem a régi helyemre, ahol a szüneteim 99%-át töltöttem. A fához, a hatalmas nagy fához.
Örökbe lettem adva. Hazudtak nekem. Bár felneveltek sajátjukként, de még is becsapva éreztem magam. Ha elmondták volna, nem hiszem, hogy kiakadtam volna. Nem olyan embernek ismertem magam. Hálás lettem volna, hogy felneveltek sajátjukként.
Bár akkor megtudtam a tényleges okát, annak, hogy miért volt Jin mindig is apa kedvence. Nem azért, mert első szülött fia, hanem mert egyetlen fia volt.
Igazából fogalmam sincs mennyi idő telt el, amikor úgy éreztem ideje visszamenni. Már vagy két előadásnyi időt végig ültem odakint. Nagy csodára, egy két ember még oda is jött hozzám, köszönt nekem, beszélgetett velem. ami elég fura volt számomra. Egyedül két ember állt velem szóba az egyetemen, erre hirtelen aznap mindenki észrevett.
Felpattantam a helyemről, de vissza is puffantam. Halkan kinevettem magam bénaságom miatt, de a legközelebbi próbálkozásom se volt sikerekben teli. Újra és újra visszapuffantam a földre, és egyszer csak azt éreztem, hogy a fájdalom végig uralkodik a testemen. A szívem át akarta törni a bordáimat, annyira sebesen vert. Leírhatatlanul rossz érzés volt. Talán az volt a legerősebb rohamom, addigi betegségemmel eltöltött éveim alatt. Nem láttam semmit, csak a sötétséget, de a hangokat észleltem még. Sok ember volt körülöttem, vagyis a hangok alapján erre következtettem, de egyszer csak megcsapta a fülem, egy igen ismerős hang, majd azt éreztem, hogy megemelnek, és erős karok tartanak meg. felnéztem az illetőre, aki, csak annyit tudott mondani: „Tarts ki! Tarts ki!”. Elég homályosan láttam, de megállapítottam, hogy sötét vállára, hulló haja van, de többet nem tudtam, mert megint csak a sötétség vett körül.
Fogalmam sincs mennyi idő telt el, mikor újra kinyitottam a szememet. Igazából, elégé meglepődtem, hogy felébredtem. Abban a pillanatban, az egyetemnél azt hittem, nekem végem, de most mégis, megint a kórházban feküdtem. Körbenéztem, de nem láttam senkit sem, csak megint a fehérséget. Fáradt sóhaj hagyta el a számat. Már megint itt rohadok. A kisszekrényem lévő nővérjelzőért nyúltam, majd megnyomtam a nagy zöld gombot, ami rajta volt. Jé, eddig fel se tűnt, hogy ez nem fehér. Pár perc múlva, berontott a doktor úr, és két nővérke, és a hátuk mögött ott voltak a szeretteim is, akik az orruk alatt morogtak, mikor az orvos kijelentette, nem jöhetnek be.
- Ugye tudja, hogy maga nagyon szerencsés? – kérdezte meg az orvos. Értetlenkedve bámultam rá. – A műtét után kómába esett. Általában, ha egy ilyen műtét után, valaki nem ébred fel egy, maximum két napon belül, örökre kómába esik – magyarázta, de én leragadtam egyetlen egy mondat foszlánynál.
- A műtét után? – kérdeztem rá. Az orvos bólintott. – Megműtöttek? – A válasz ugyanúgy egy bólintás volt, miközben az orvos valami jegyzetbe irkált.
- És most már teljesen egészséges. Holnap elhagyhatja a kórházat – felelte mosolyogva, majd kiment a teremből. Pár perc múlva benyitott anyu Jin társaságában. Anya rögtön szorosan átölelt, és azt vettem észre, megint sírva fakadt. Óvatosan átöleltem, de közbe Jinre néztem.
- Miből fizettétek ki? – kérdeztem tőle.
- Tanaka – ennyit mondott. Fáradt sóhaj hagyta el a számat, és már szóra is nyitottam, amikor ő folytatta. – De már vissza is fizettük. Meg amúgy is, ha aznap nem műtenek meg, meghalsz. – Valamilyen oknál fogva Jin nagyon halkan beszélt, és csak úgy csengett a hangja a szomorúságtól.
- Te találtál meg az egyetemnél?
- Nem! – felelte, miközben kicsit megrázta fejét. – Yamapi volt. – Ez egy kicsit ledöbbentett. Nem számítottam ilyesmire. Amióta ismerem – látásból -, ha váltottunk két szót akkor, már mondhatom, hogy sokat beszéltünk. Jin legjobb barátja volt, már a középiskola óta. És körülbelül én is azóta ismertem, de tényleg, soha, nem váltottunk több szót egymástól, mint egy egyszerű üdvözlés. Jinnel körülbelül egy magas, kicsit barnás bőre, sötét, vállára hulló haja, és szép barnai voltak. Hirtelen ennyit tudtam felidézni róla.
- Meddig voltam kómába? – kérdeztem, miközben óvatosan eltoltam magamtól anyut, letöröltem a könnyeit, és küldtem felé, egy bátorító mosolyt.
- Két hónapig – felelték egyszerre, mire mosolyogva egymásra pillantottak, de amint visszapillantottak rám, rögtön elkomolyodtak. Valahogy abban a pillanatban nem tudtam, mit hozzáfűzni. Elégé meglepet, vagyis nem számítottam erre. Két hónap az rengeteg idő, és én ezt csak teljesen szimplán átaludtam, és ezzel hatalmas nagy aggodalmat okoztam, a családomnak és a barátaimnak.
- Anya, beszélhetnék Kazuyával, négyszemközt? – kérdezte Jin, továbbra is keserű hangon. Anyu aprót bólintott, majd elhagyta a szobát, magára hagyva minket. Jin leült az ágyra, majd rögtön magához húzott, és karjai közé zárt. – Hiányoztál, te hülye!
- Ha annyira hiányoztam volna, nem hülyéztél volna le fél perce – morogtam bele az ingjébe. Felnéztem rá, és végre láttam egy apró mosolyt az arcán. Óvatosan ajkaimat övére tapasztottam, ő pedig egyre erősebben tartott karjai között. A csók nem tartott csak kis ideig, de nekem akkor is örömet okozott, de aztán eszembe jutott annak a nőnek a szava. – Jin… - Elhúzódtam tőle, majd egy nagylevegőt véve, neki kezdtem. – Én… nem vagyok… a te… testvéred – böktem ki nehezen.
- Tudom!
- Szóval tudtál róla… - suttogtam magamnak. – Miért mondtad el?
- Most tudtam, meg míg te kómába voltál. Az igazi anyukáddal is találkoztam már, vagyis beszélgettem erről vele a két hónap alatt – mondta. – A testvéred is megszületett – tette hozzá, nem nagy örömmel, egy keserű mosoly kíséretében.
- Miért van olyan érzésem, hogy te ennek egyáltalán nem örülsz? – kérdeztem meg egy apró mosollyal az arcomon.
- Persze, hogy nem örülök. Huszonkét éven át hazudtak nekünk… - Jin hangja idegesen hangzott.
- Már nem tartasz a kisöcsédnek?
- Nem erről van szó. – Felsóhajtott és egy darabig csak engem nézett, ajkait rágva, hogy összerakja a mondandóját. – Mindig a kisöcsém maradsz. Csak az nem tetszik, hogy most hirtelen eszedbe jutottál az igazi szüleidnek, és követelnek vissza… - Elmosolyodtam Jin arckifejezést látva, ahogy fejét lehajtva, elrejtve előlem érzéseit. Kicsit közelebb hajoltam hozzá, majd hátulról átöleltem. Belefúrtam arcomat nyakhajlatába, és apró csókol leheltem a csupasz bőrfelületre. Elégedetten tapasztaltam, ahogy megéreztem izmai ellazulását, hogy már nem volt olyan feszült és ideges.
Félév telt el amióta felébredtem. Az egyetemet újra folytattuk Jinnel és a többiekkel. Végre csatlakozhattam a baseball csapathoz, amire már oly régóta álmodoztam. Jin továbbra is az enyém volt, és én az övé, és még mindig testvérek maradtunk. Nem vettem fel az eredeti családnevemet. Már hozzám nőtt ez az Akanishi név. Minden hónapba egy hetet az igazi szüleimnél töltöttem, játszottam a kisöcsémmel. Bár Jin egyetlen egyszer sem örült, amikor odamentem, de megtudtam érteni egy kicsit. De hát, nem tehettem ellene semmit, én nem voltam egy olyasfajta, talán szívtelen ember, mint a bátyám.
Egyiknap, amikor Hokkaido-ba utaztam, mert az igazi szüleim el akartak vinni, a hegyekbe kirándulni, Jinnel még előtte elmentünk sétálni a közeli parkba, ami a kedvenc helyem volt kicsi korom óta, mivel általában csak én jártam oda. Sose láttam ott három embernél többet sétálgatni.
Amikor odaértem Jin megfogta a kezemet, és ujjainkat összekulcsolta. Kicsit furcsálltam a dolgot, de inkább nem fűztem semmit se hozzá.
- Jól kijössz már velük? – törte meg az idillt.
- Nagyon kedvesek, de azt hittem már…
- Tudom, tudom! Mi leszünk mindig az egyetlen családod – folytatta helyettem a mondatot, olyasfajta hangsúllyal, mint aki már megunta mondogatni. De hát ő hozta fel újból és újból a témát… - Csak utálom, ha nem vagy velem! – motyogta, majd rám szegezte gyönyörű szemeit.
- Gondolom mennyire. Nincs itt a hülye öcséd, akinek szívhatod a vérét – tettem hozzá, egy pimasz kis mosollyal.
- Igen… Van fogalmad róla, mennyire rémes… - csóválta meg a fejét, azzal a szokásos féloldalas mosolyával az arcán, miközben magához húzott, és két karját a csípőm köré helyezte, majd apró puszit nyomott a homlokomra.
- El tudom képzelni… - leheltem ajkaira, majd végül rátapasztottam az övéire. Beletúrtam a hajába, és közelebb húztam magamhoz – már ha ez lehetséges volt -, és egyre csak mélyítettem, és mélyítettem ajkaink játékát. Jin végig simított gerincem vonalán, majd rátapasztotta kezét a fenekemre, és közelebb nyomott magához. Belenyögtem a csókba, ahogy megéreztem éledező férfiasságát az enyémen, és egy apró mosoly is az arcomra ült. Már épp szólni akartam, hogy menjünk el valahova, amikor megszólalt a telefonom. Csalódott morgás hagyta el a szánkat.
- Hagyd már – morogta a nyakamba, és igazából szívesen tettem volna azt, de amikor megláttam, hogy anya hív, még se érthettem volna egyet vele.
- Igen? – szóltam bele, miután felvettem. – Óh már ennyi az idő – folytattam miután anyu magyarázata véget ért. – Öt perc és otthon vagyunk… nem fogok késni. Szia! – szakítottam meg végül a vonalat. – Na, spuri vissza. Lekésem a vonatot.
- Utálom anya időzítéseit – morogta. – Az utóbbi pár hónapba, mindig tudta mikor kell telefonálnia, vagy befejeznie a vacsorát. – Ahogy hallgattam panaszát, nem tudtam mást tenni, csak nevetni rajta.
- Ha hazajöttem ígérem, kárpótollak, de most már tényleg menjünk – simítottam utoljára végig drága bátyám érzékeny pontján, mire idegesen utánam kapott, de én már rég elszaladtam előre, hogy le ne késsem a vonatomat.
Vége
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Friss bejegyzések
Friss hozzászólások
Archívum