Igazán kellemes időt töltöttem el Rihitoval, míg a szülő kisvárosunkba voltunk. Úgy voltam vele, tökéletesebb már nem is lehetne. Titokban tervezgettem rengeteg programot, hogy végre, úgy legyünk kettesben, hogy nem aggódunk a nagyváros problémái miatt. Egy egyszerű, de nagyszerű hétvégét akartam kettőnknek. Persze, közben nem akartam megfeledkezni édesanyámról sem, és a családról. Be akartam segíteni, és végül is, az utóbbi sikerült, az első annál kevésbé.
Kettőnknek. Olyan fura volt ebbe belegondolni. Bár már történt ez-az, valahogy nem voltam biztos benne, hogy az most tényleg egy kapcsolat. Igazából el is fogott egy fajta félelem, hogy talán csak játszadozik velem, hogy nincs semmi komoly szándéka. Úgy voltam vele, ez a hétvége tökéletes lesz arra, hogy megbeszéljük a dolgokat, de valami közbeszólt.
Az apja azon az éjszakán nagyon mérges volt és haza is rángatta magával. Ő nem akart menni, és végül azt érte el, hogy erőszakkal ráncigálták be a kocsiba, és küldték el. Az volt az első alkalom, amikor találkoztam édesapjával, és úgy voltam vele, soha többet nem akarom látni. Ráadásul megértettem, Rihito miért is utálta ennyire. Undorító alak volt. nem ismertem rendesen, de áldottam az eget, hogy így volt.
Azután az eset után, csendesen, kicsit szomorkásabb hangulatban hazaballagtam. Amint beléptem a házba a nővérem fogadott. Köszöntem neki, de nem maradtam társalogni, egyből egykori szobámba ballagtam fel. Ledőltem ágyamra, majd egyből rágyújtottam. Átfutott az agyamon, hogy esetleg felhívom, de rájöttem, hogy még biztos úton vannak, és úgy nem érdemes beszélnem vele, hogy az apja ott van közvetlenül mellette.
Elkapott egyfajta rettegés, hogy talán soha többet nem láthatom, az apja eltilt tőle, vagy soha többet nem engedi ki a házukból. Nem mintha, féltettem volna ilyesmi miatt Rihitot, hisz volt olyan furfangos, hogy megtalálja a módját a szökésnek, de utána kitudja mi lett volna a következmény. Az apja lehet utána küldte volna a rendőrséget, vagy ki tudja még miket.
Halk kopogtatás zökkentett ki gondolatmenetemből. Felültem az ágyon, elnyomtam a cigimet, majd kiszóltam, hogy bejöhet. Miko volt az. Azt üzente, anya szeretett volna látni. Leballagtam az első szintre, majd bementem anyuhoz. Ott feküdt, fejét az ablak felé fordítva bámult kifelé. Leültem az ágyszélére, és óvatosan végig simítottam merev, hideg kezén. Felém pillantott csillogó, boldog szemekkel. Én is küldtem felé egy bátorító mosolyt, majd megkérdeztem, miért hívatott.
- Rihito-kun? Elment? – Válaszul csak aprót bólintottam. – Miért? Nem érezte jól magát? – kérdezte rekedtes, gyenge hangján.
- Haza… kellett mennie. Az apja érte jött – magyarázkodtam.
- Az apja gonosz ember! Pénzéhes és kapzsi, persze csak ha ugyanarra az emberre gondolunk. – Értetlenkedve néztem anyámra. – A miniszterelnök fia Rihito-kun, nem de? – Aprót bólintottam. – Édesanyja pedig amerikai, igaz? – megint csak bólintottam. – Na igen, Angelina szemeit örökölte. Rögtön felismertem. – Halk nevetés hallatszott anyámtól, én pedig csak bután pislogtam rá, nem értve mégis honnan tud anyu ennyi mindent. – Édesanyjával legjobb barátnők voltunk az egyetemen. Ugyanazt a férfit szerettük, apádat, így egy kicsit megharagudott rám, amikor apád engem választott, de azt mondta sok boldogságot kíván nekünk, az esküvőnk napján. – Anyu hangja kicsit megremegett. Tekintete olyasfajta fájdalmat tükrözött, hogy le lehetet olvasni róla, hogy jön a rosszabbik rész. – Aztán jött a baleset! – folytatta. – Én ide lyukadtam ki, apád pedig meg is halt. Angelina pedig a temetés után eltűnt. A tévében azt mondták meghalt, vagyis a férje ezt nyilatkozta, gondolom, hogy nagyobb hírre kapjon, és hogy sajnálatból támogassák. De… Angelina nem volt olyan ember, olyan gyáva, hogy ennyi miatt elmenjen, szerintem még él. Csak kitudja, hol.
- Hű~ - csak ennyit tudtam kinyögni. Ez hirtelen kicsit váratlanul ért. Nem hittem volna, hogy az anyáink között valamiféle kapcsolat volt. Bár nagyon nem változtat semmin sem, de azért jó volt megtudni a helyzetet. Ráadásul lehetet látni anyun, hogy nehezen beszélt róla, és annak ellenére mégis elmondta. Adtam egy puszit a fejére, majd felmentem a szobámba.
****
Vasárnap este visszautaztam a fővárosba. Visszamentem poros, kicsi szálloda szobámba, amiben már vártak a dobozba pakolt holmiijaim a kicsi kanapém a kávézóasztallal, a miniatűr konyha és a világ legkényelmetlenebb franciaágya a hálószobámba, aminek egyik sarkába még mindig ott voltak a piszkos ruháim. Enyhén hülyén éreztem magam a piszkos kiskuckóm közepén, de valahogy munka után annyira nem volt energiám egyszer sem rendet vágni, vagy ha lett volna Rihito zavart. Rihito… Vajon mi lehet vele? – futott át az agyamon. Gondoltam írok neki egy sms-t, de már hajnali egy volt. Bár biztos voltam benne, hogy még nem alszik, mégse akartam az éjszaka közepén zargatni. Végül eltettem magam másnapra, hogy valamennyire frissen indulhassak a kávézóba.
Korán reggel keltem. Nem aludtam ki magam rendesen, bár ezen nem lepődtem meg igazán. A főnök, Rihito bátyja örömmel fogadott újra köreiben, és már neki is parancsolt egy bájos mosollyal hogy nyomás dolgozni. Végül eljött a fél tizenegy. Általában Rihito ilyenkor szokott betérni a kávézóba, és megrendeli a szokásos mokkáját. De most nem így volt. Már lassan tizenkettő volt és nem jött be. Gondoltam elfoglalt volt, de végül eltelt egy nap, úgy hogy nem nézett be ide, ami furcsa volt. Mindennapi programja volt, hogy itt megigyon egy kávét, és akkor nem volt sehol. Végül a testvérétől kértem információt, öccse hollétéről.
- Rihito? Azt hallottam apa, úgymond fogságba tartja, és nem engedi sehova. – Kitágultak a szemeim a meglepettségtől, de végül helyreraktam vonásaimat, és próbáltam újra érdeklődve figyelni rá. – Apunak nem tetszett Rihito szabadszelleműsége így elzárta. Azt hiszem a nagybirtokról is kiköltöztette és a belvárosi kislakásukba vitette. Megkapja, a napi élelmi ellátását a lakásba azt tehet, amit akar, de nem fogadhat látogatókat és nem is mehet sehova. Jah, ha jól tudom a telefonját is elvették.
- Ez nevetséges – mordultam fel. – Nem bánhat úgy a saját fiával, mint egy állattal. – Szomorú mosoly ült arcára.
- Dehogynem. Ő megteheti.
- Akkor én se találkozhatok vele? – kérdeztem inkább csak magamtól, de a főnököm meghallotta és csak megrázta a fejét válaszul. – Hol van ez a lakás?
- De hát nem látogathatod meg!
- Csak megakarom tudni hol van, és a személyzettől legalább megtudni, hogy van. Nem török rá!
Sikerült kiszednem a lakcímet belőle. Miután végeztem a műszakommal arra fele vettem az irányt. A szálloda körülbelül volt olyan nagy mint az enyém, annyi különbséggel hogy ez 5 csillagos volt míg az enyém csak kettő. Már a bejáraton is lehetet látni, hogy ide holmi kis csavargók nem térhetnek be, végül megkockáztattam és beléptem. Bár nem igazán tetszettem a biztonsági őröknek, de nem szóltak semmit sem. A recepcióshoz léptem, majd megkérdeztem hányadik emeleten lakik, és hogy érzi magát. A nő mosolyogva elmondta, hogy a 13. emeleten tartózkodik, és igazán jól tölti el itt az idejét. Megkockáztattam megkérdezni, azt hogy felnézhetek e hozzá, de a válasz egyértelmű volt. A „fiatal úrfit” senki sem látogathatja meg. Csalódott sóhajjal távoztam, de még mielőtt kiléphettem volna a hatalmas ajtókon, belebotlottam egy fiatalfiúba, ami következtében mindketten a földön landoltunk, és a hatalmas szatyrok is, amiből rengetek ruha és élelem borult ki. Bocsánatot kértem, majd segítettem összepakolni a kiborult holmikat. Felálltam a két szatyorral a kezemben, majd átvettem mindkettőt a jobba, hogy a másikkal segítettem a fiúnak felállni a földről. Vöröses bozontos haja volt, és nagy barna szemei. Körülbelül velem lehetett egyidős. A fiú végül elfogadta a segítséget, de csak nehezen tudott felállni, mivel a bokájának teljesen annyi lett. Bepánikoltam egy pillanatra, hogy ez most amiatt van, mert én béna voltam és nekimentem. Elkísértem a legközelebbi fotelhez, amibe beleült.
- Jól vagy? – kérdeztem kicsit ijedten.
- Persze! Csak még tegnap kiment a bokám, de ma meg munka volt, így muszáj volt eljönnöm. Csoda, hogy eddig eljutottam ezekkel a nagy szatyrokkal. - Nagy kő esett le a szívemről, hogy nem miattam képtelen lábra állni.
- Miféle munka ez? – kérdeztem rá.
- Rihito-samának kell felvinnem a holnapi új ruháit és ételét. Tudod ő egy gazdag fiú, akit az apja ide zárt be, és nem enged sehova. Mint nyári munka elvállaltam, mert jól fizet az apja. Bár sajnálom szegényt. Tudod, én vagyok az egyetlen társasága, a héten, amíg itt vagyok. – Aprót bólintottam.
- Elmentél már orvossal vele? – böktem a lába felé, mire a válasz egy apró bólintás volt.
- Azt mondta pihenjek a héten, de nem tudok. Először is a nagyúr azt mondta, hogy nincs pihenő, vagy különben örökre itt hagyhatom a munkát, de nekem most kell a pénz.
- Mindig ilyenkor hozod a ruhákat? – bólintott. – Akkor a héten pihenj, majd én megcsinálom helyetted és a fizetést is megkapod. Csak annyi, hogy a ruháért neked kell mindig elmenni, de miután átadtad nekem haza is mehetsz pihenni. – A fiú szemei kitágultak, de láttam rajta hogy boldog. – Amúgy a neved? – kérdeztem rá zavartan, miután rájöttem ez még ismeretlen számomra.
- Ruka! Hayate Ruka – aprót bólintottam.
- Ichinose Kai! – feleltem a fel nem tett kérdésre.
Bementünk a mosdóba, odaadta a munkaruháját, ami egy fehér ingből állt és egy hozzáillő kis fehér sapkából. Odaadtam neki az én felsőmet, hogy valamiben haza tudjon menni. Végül Rukának álcázva magam, felmentem a 13. emeletre és végül beléptem Rihito szobájába a kulcsokkal, amit még a recepción kértem el. A lakosztály egy szobája volt akkora, mint nekem az egész. Igazából meg se lepődtem. Beléptem a szobába, majd körbenéztem. Rihitot nem láttam sehol sem. Lepakoltam a szatyrokat, majd körbenéztem a hatalmas szobában. Egy nagyon nagy ülőgarnitúra volt, egy üveg dohányzóasztal, aminek kispolcán rengeteg újság volt található. A szoba egyik végében egy bárpultot is volt. Egy nagyon nagy erkélyt is tartozott a lakosztályhoz, közelebb léptem a nagy üvegablakhoz, majd körbenéztem. A kilátás a hatalmas város felé terült, de mivel már sötétedett, így is nagyon szép látvány tárult elénk. A kivilágított Tokió.
Egyszer csak két kart éreztem magam körül, majd egy apró puszit a nyakamon.
- Nem gondolod, hogy túlságosan is otthon érzed magad Ruka-kun? – suttogta Rihito a nyakamba. Enyhe düh fogott el, amint rájöttem mi is történt, míg távol voltam. Az a rohadék átvágott és lecserélt. Kitépődtem a karjaiból, majd dühösen fordultam felé. Levettem a sapkámat, majd végignéztem az előttem álló fiún, aki egy száll törülközőbe állt, ledöbbent arccal állt előttem. – Kai?!
- Bocs hogy csalódást okoztam. Már megyek is – feleltem, majd kikerültem és az ajtó felé vettem az irányt, de ő karom után kapott és nem engedett el. – Engedj!
- Nem! Mit csinálsz te itt? – kérdezte dühösen, de én nem akartam vele beszélgetni így tovább erőlködtem a kiszabadulással, mire az lett a következmény, hogy a bárpult oldalához lettem nyomva. – Nem szabadna itt lenned!
- Talán, mert Rukát vártad? – kérdeztem vissza, nem a legszebb hangnemben. Válaszul Rihito csak égnek emelte gyönyörű szép kék szemeit.
- Azt hittem ő vagy – felelte vállat vonva. – És sose szokott körbenézni. Megáll az ajtóban, és zavartan néz ide-oda. Erre most azt láttam, hogy az erkélyen bámul kifele. Gondoltam meglepem egy kicsit. – Felvontam az egyik szemöldökömet, és az arcomról továbbra is a flegmaságot lehetett leolvasni. – Tudod, mekkora seggfej vagyok, és hogy imádok a gyengébbekkel szórakozni!
- Ez igaz… - ismertem be magamnak. – Akkor miért akarsz elküldeni? Miért nem kéne itt lennem?
- Ha az apám rájön, nagyon megbánhatod és a családod is – motyogta.
- Pedig valamit el akarok mesélni! Meg hát… hiányoztál is – kicsit elhúztam a számat. Kellemetlenül éreztem magam, nem szokásom ennyire őszintének lennem. Rihito elmosolyodott, majd száját az enyémre tapasztotta. Hiányzott az érintése, vagy ha nem is az, maga az, hogy mellettem volt. Szorosan magához ölelt és fejét hajamba túrta.
- Maradj ma itt velem! – suttogta. – Mesélj el mindet, amit akarsz, és maradj itt velem!
- Még egy kicsit maradok, de tovább nem! Elégé érdekes lenne, hogy Ruka feljött hozzád, de távozni már elfejtetett. – Rihito dühösen felszisszent, és éreztem erősödő szorításán, hogy utálja a helyzetét. Elhúzódtam tőle, majd most én kezdeményeztem a csókot. Rihito pimaszul belemosolyodott, majd levert mindet a bárpúltról és ráfektetett. Kicsit meglepődtem a helyzeten. Nem számítottam ilyesmire, de nem ellenkeztem. Míg én ott feküdtem ő továbbra is pult mellett állt, miközben gombolta ki az ingemet. Miután mellkasom meztelenül tárulkozott elé, elkezdte csókolgatni minden egyes négyzetmilliméterét. Kezét becsúsztatta nadrágomba és már épp elkezdett volna felhergelni, amikor hangos kopogtatás hallatszott, majd egy ismerős dörmögő hang.
- Rihito nyisd ki az ajtót! – hallatszott a túloldalról az apja dörmögő, mély hangja. Rémülten pillantottunk egymásra, majd az ajtó felé.
Folytatása következik
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Friss bejegyzések
Friss hozzászólások
Archívum
te Keti.... oAo eztet írjad gyorsan továb, mert kíváncsi vagyok hogy mi lesz oAo nádzson tetszős x33