Rideg, szürke folyosó, ami ráadásként még nagyon is hosszú. Úgy érzem, miközben megyek rajta végig, helyesbítve visznek végig rajta, sose lesz vége. Mély, goromba hangok ordítanak felém, nem éppen kedves megjegyzéseket. Nagyon nem hatnak meg szófordulataik, felőlem az anyámat is szidhatják, úgy se él már. Sok ezer kilométer után, vagyis én annak éreztem, végre megállunk egy cella előtt. A hely előtt, amiben úgy néz ki, legalább 15 évet eltölthetek. Miért? Annak az okát én sem tudom…

6 órával ezelőtt

Arra keltem fel reggel, hogy valaki nagyon erősen kopogtat az ajtómon. Egy embert ismertem csak, aki annyira képes kopogni, hogy csoda az ajtóm még ki nem esett a helyéről. Az nem más, mint a nővérem.

Mindig is ő volt az akaratosabb, magabiztosabb a családban, kicsit talán még fiús is volt. Pedig elvileg én voltam az egyetlen férfi már a famíliában. Mindkét szülőnket elvesztettük egy autóbaleset szerencsétlenségben. Ez volt már tíz éve, azóta csak hárman maradtunk. A nővérem, Emma; én, valamint a húgom Jenny. Az egyetlen ember, akit igazán megviselt a szüleink elvesztése a húgom volt egyedül. Mondjuk, melyik öt éves kislány nem betegedne bele, ha egyszer csak ráeszmél az anyukája többet nem fog hazajönni, és átölelni, puszit adni neki? Én akkor voltam tizenhat, Emma pedig tizenkilenc, így ő nevelt minket tovább.

Nem mondanám túl könnyűnek az elkövetkezendő tíz évünket, ami következett, de visszagondolva felnőtt fejjel, lehetett volna sokkal rosszabb is. Emma lemondott az egyetemről és egyből munkába állt. Keményen dolgozott, így én nem hogy elkezdeni, de be is tudtam fejezni az egyetemet. Építészmérnökként sokat tehettem a testvéreimért. Bár én húsz évesen kiköltöztem a családi fészekből, mindig azon voltam, hogy támogassam őket. Időközben eljegyeztem egy lányt, akit még az egyetemen ismertem meg. Alice nagyon kedves volt, szerettük egymást, és elfogadott olyannak amilyen, és a családomat is. Már az esküvőt tervezgettem magamban, mikor közbe szólt a sors fintora.

Nyújtóztam egy nagyot, s közben éreztem, hogy minden porcikán roppan egy nagyot. Alice már nem feküdt mellettem, már elment dolgozni. Felvettem az éjszaka folyamán elhajított alsógatyámat, valamint egy pólót, hogy azért még se meztelenül nyissak ajtót. Nem mintha a nővérem előtt lennék szégyenlős, csak nem akartam, hogy a kedves szomszéd néni szívinfarktust kapjon a tudattól, hogy milyen pofátlan egy szomszédja van, hogy még csupaszon is képes ajtót nyitni.

Már nyúltan volna a kilincshez, de elkapott egy furcsa érzés. Egy olyan érzés, miszerint nekem akkor nem kéne ajtót nyitnom. Remeget a kezem a kilincs felett és csak ott álltam, ledermedve, mintha a halál lenne a másik oldalon. Végigfutott a hideg a gerincemen, de végül bátorságot vettem magamon – soha nem hittem volna, hogy egy ajtó kinyitástól fogok magam alá csinálni -, és óvatosan magam felé kezdtem húzni.

Félelmem nem volt alaptalan. Tényleg megéreztem, hogy valami gond lesz a túloldalon. A rendőrség volt az, aki azért jött, hogy letartóztassanak. Az ok gyilkosság volt, amiről én hát nem igazán tudtam, hogy elkövettem volna. Ráadásul pont ő ellen.

Az áldozat Jake Lobe volt, a főnököm, aki egyben legjobb barátom is volt. Középiskola óta ismertük egymást. Az apja egy nagy építkezési vállalat vezetője volt, így ő vette át a cég irányítását körülbelül 3 éve, s nekem, mint friss munkavállalónak, szíves örömest nyújtotta felém karjait. Soha nem jutott volna eszembe, hogy ártsak neki, túl sokkal tartoztam neki. Mellettem volt a nehéz helyzetekben, és bármikor számíthattam rá. 

Hirtelen azt se tudtam mit kéne tennem, hogyan kéne reagálnom. Valahogy a tény, hogy megtudtam Jake halott, teljesen lebénította a testemet. Meg se bírtam mozdulni. Álltam egyhelyben, és bámultam magam elé. Annyira dühös voltam, hogy úgy éreztem egy magam képes lettem volna elindítani a harmadik világháborút, majd le is győzni, minden velem szembejövő ellenfelet.

Mikor legközelebb tényleg már tudatomnál voltam, és nagyjából felfogtam mi folyik körülöttem, már a cellám felé vonszoltak.

Újra a jelenben

Belépve a kis, szűk lyukba valami bűz csapott meg. A falon mindenhol kosz és penész vesz körül. A sarokba található egy mosdónak titulált akármi, és vele szemben a másik oldalon egy emeletes ágy. Valaki alszik rajta, mert igen húzza a lóbőrt. Már szinte bántja a fülemet horkolása. Nem akarok igazán nagy gondot csapni már az első napomon, így felfekszem az ágy tetejére, és gondolataimba merülök.

Itt fekszem egy büdös cellába, mert állítólag megöltem Jake Lobeot, aki a Lobe vállalat, híres vezetője, főnököm és egyben gyerekkori barátom. Ami a legviccesebb az egészben, hogy ártatlan vagyok. Kivéve, ha skizofrén vagyok, és előtört az „Utálom Jakeet, ezért meg kell ölnöm”, vagy esetleg alvajáró vagyok, és míg mélyen aludtam átmentem a város másik felébe és megöltem. Más lehetőséget nem igazán tudok elképzelni.

Hirtelen kirázott a hideg. Figyeltek, és én meg alig mertem oldalra nézni. Végül szembenéztem cellatársammal, aki egy koszos, alacsony vénember. Hosszú ősz szakálla, haja már alig van, de szemeibe nézve, úgy érzi az ember, mintha még mindig fiatal lenne; vidám, és kedves tekintet. Mosolyogva figyel engem, de közben érzem, hogy végig mér. Bár szemeiből tényleg csak a kedvesség sugárzik, pont emiatt olyan ijesztő. Mintha ez csak egy álarc lenne, és igazából egy őrült, pszichopata gyilkoló gép lenne.

Leugrok az ágyról, majd kezet nyújtok az öreg felé. Ő először érthetetlenül ránéz kinyújtott karomra, majd végül elfogadja, s kezet ráz velem. Erős fogása van, ha egy piszkafa férfi lennék, tuti kettéroppantaná kezem.

-                    Ryan Thompson! – mutatkozom be. Talán azért itt is meg vannak még az illemnek apróbb szilánkjai. Bár az öreg tekintetéből ítélve, úgy látszik mellérúgtam az udvariassággal.

-                    Bob! – mutatkozott be szintén.

Elengedte kezemet és elment a vécére, hogy elvégezze dolgait. Elég undorító számomra a helyzet, én nem vagyok hozzászokva, hogy öreg bácsik előttem vécézzenek.

-                    Nem is tudom mikor volt utoljára cellatársam! – motyogta az öreg. – Nem számítottam rád! Mit tettél?

-                    Megöltem valakit! – „Elvileg”, magamban hozzá tettem. Ha rögtön azzal jövök, hogy ártatlan vagyok, lehet tényleg áthágtam volna a börtön etikett összes szabályt. Az öreg csak bólintott erre. – Te?

-                    Mondjuk úgy… egy csónakban evezünk! – Ez a szóhasználat furcsának zengett a fülemben. „Mondjuk úgy…” Nem tűnik valami biztos válasznak számomra, de nem akartam feszengetni a dolgot, így annyiban hagytam.

Már kérdezősködni akarnék a börtöni életről, mikor megjelenik egy börtönőr. Kinyitja az ajtónkat, majd kivezet minket egy hatalmas nagy terembe, ami több mint valószínűleg az étkező. Asztalok mindenhol, őrök minden ajtóban figyelnek, de ami a legijesztőbb az egészben: a börtön összes tölteléke összegyűlt itt, s valamiért mindegyik engem bámult. Kicsit ijesztőnek találtam, mert nem igazán szoktam hozzá a kinti életemben, hogy ennyire nézzenek, s ami igazán ijesztő az egészben, hogy nem tudom, mire gondolnak. Ott állok egyedül, teljesen ismeretlenként abban a világban, ráadásul még rosszfiúnak se mondanám magam, mivel én ártatlan vagyok. Teljes kirekesztett érzés, s közben meg még ez a hülye halál félelem is. Ha nem lenne legalább mindegyik egy két méteres állat, kigyúrt karokkal, vagy tele tetoválásokkal és egyéb testékszerekkel, de még a külsőségek se mutatják azt, hogy én biztonságba érezhetem majd magam a 180 centiméteremmel és az átlagos képemmel.

Azzal próbálom nyugtatni magam, miközben elfoglalom az egyik helyet egy üres asztalnál, hogy ne külső alapján ítélkezzem. Arra is van esély, hogy talán teljesen kedves emberek. Sok esélyt nem látok rá, mivel nem hiszem, hogy ezek a fickók ok nélkül, esetleg velem egy hajóban evezve, ülnek itt a börtönben. Neki kezdenék az ebédszerűségemnek. Ahhoz képest, hogy azt hallottam mindig, hogy valamikor a börtönélet sokkal nagyobb luxus, mint a kinti világ… hát én nem igazán értek vele egyet. De éhes ember nem válogat. Abban a pillanatban viszont az éhes ember, vagyis én meg se tehetem, hogy válogassak, mert még az ételéhez se tudok hozzákezdeni, mert három börtöntöltelék cimbora tornyosul felém.

Folytatása következik

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó 2 hozzászólás

2012.07.31. 19:00 goldie Nnna, én is idepofátlankodok. :D Jó volt megint tőled olvasni valamit. :D Szóóval... nagyon érdekesen indul a történet. *-* Nagyon tetszik az alapsztori, úgy érzem, izgalmas dolog sülhet még ki ebből. Szeretem az ilyen börtönös cuclikat. Még mindig nagyon tetszik az írási stílusod, el tudnám olvasgatni egy ideig. :) Ömm, nem tudok mást írni >< bocsesz. A lényeg, hogy tetszik, és kíváncsi vagyok mi fog kiüslni belőle. :D   Válasz: Jaaaj nagyon örülök hogy idepofátlankodtál. *UUUU*  Nem tudom hogy jött a börtön, de érdekes ötleteim vannak remélem meg is tudom valósítani őket.  jaaj ennek nagyon örülök mert szerintem eg sokat fejlődtem vissza a kis szünetem alatt. T_T  köszönöm szépen, és azt hiszem neke örülök legjobban hogy ovlastál tőlem. *-*

2012.07.31. 18:41 ciel Keti végre megint alkotott. El sem hiszed mennyire vártam már. Tetszett a jelen idő. Akiket olvasok szinte mindig múlt időben írnak, és itt jó volt a változatosság. Érdekes történet mindenesetre. Kicsit furcsának tűnik nekem a szereplő. Ha ártatlan, miért nem áll ki az igazáért? Miért nincs tárgyalás? Rögtön bedugták a cellába, nem is ítélték el, ő pedig ügyvédet sem akart. Kicsit hamar beletörődött a sorsába. Vagy korrupció lenne a dologban? Ha egy híres vállalat vezetőjét ölik meg, semmi tárgyalás? Ez sok kérdést vet fel, és ködösíti a dolgokat, tetszett. Bizonyára nehéz lehetett ismét belevágnod az írásba, mivel jó sokáig nem olvastam tőled semmit (vagy írtál közben és nem publikáltad, ki tudja?). Engem már egy hét írástalanság is kikészít, és nagyon örülök, hogy ez egy szép fejezet lett! Csak így tovább, várom a folytatást!:) Válasz: Köszönöm szépen Ciel. *-* JAh, én is azért próbálkoztam be a jelennel bár szerintem néhol félrenéztem. XD Hát most lelövöm a poént, de a tárgyalást a kvöetkező fejezetre terveztem. Csak azt ovlastam, hogy valamikor addig is bent tartják az úgy mond "jövőbeli" rabokat a börtönbe szal még tárgyalás előtt, de lehet nem is igaz na mindegy. Nálam a kvöetkező fejezetben lesz. XDDDD Igazából egy darab kis one-shotot írtam amit nem publikáltam de lehet majd fogom, meg próbáltam a régieket folytatni nem nagy sikerrel. Igyekszem majd köszönöm szépen (: