Cím: Are you the one..? 
Párosítás: Maozuki [Sadie Mao x Mizuki]
Korhatár: PG-13
Jellemzők: passz ._.
Disclamer: Anyagi hasznom nem származik ebből.
A/N1: E/3ban lett megírva, mivel elkövettem a legnagyobb hibát de segáz D:
A/N2: Luchynak <3
 

Tokió külvárosában mindig is folytak a bandaháborúk. Legalább tíz gang próbálkozott meghódítani, de végül mindig egy bizonyos csoport jutott ki győztesül. Egy idő után ezek a kis csetepaték abbamaradtak, mert belefáradtak a fiatalok ezekbe az állandó harcokba. Így mikor Mao megkapta a banda vezére címet, nem igazán volt semmi fontos feladata. Mindaddig a viharos, hideg napig.

Körülbelül egy hete kapott egy bizonyos fenyegető levelet, minek tömör lényege annyi volt, hogy kösse fel a gatyáját, mert hamarosan elveszik tőle a külváros vezető posztját. A vörös hajú férfit nem igazán hatotta meg, azok a bizonyos fenyegető szavak. Sőt. Örült neki. Aznap volt, pont két éve, hogy egy bizonyos másik alak, kisétált az életéből. Ideges volt, ki is akadt, így, a jövőbeli bunyó, csak egy okot adott arra, hogy valakin levezesse érzéseit, azáltal, hogy lilára veri a képét.

Eljött az a nap, de az időjárás, nem igazán az ő oldalukon állt. Esett, vagyis zuhogott, villámlott, dörgött. A két banda egy sikátorban találkozott, de a bunyó nem tudott elkezdődni, mivel Mao késni óhajtott.

De végül megjelent. Ott volt, és legszívesebben el is futott volna, mikor meglátta.

Mizuki.

Ez volt az első gondolata, de aztán a biztonság kedvéért megtörölte a szemét, hogy hátha csak az eső mossa el előtte a képet, de akár úgy is volt, akár nem, jól látta.

Mizuki, a két évvel ezelőtt eltűnt barátja állt előtte.

Egészen kiskoruk óta ismerték egymást. Mivel mindkettejük utcán nevelkedtek, így jobban megértették egymást, mint bárki mást a világon. Legjobb barátok voltak. Bár mindenki biztos volt benne, hogy van ott több is. De ők dosztig állították, hogy nincs több.

Voltak együtt. Több éjszakán is. De az egyszerűen azért volt, mert egy idő utána, egy-egy kedves, vagy épp bugyuta, hülye szó nem volt elég, arra, hogy tompítsa a másikban lévő hurrikánt. Már több kellett nekik, így végül testükkel adták meg azt a nyugalmat a másiknak, amire szükségük volt. de végül a fiatalabb elment, Mao meg egyre őrültebb, türelmetlenebb lett.

Mao végül megadta a jelet arra, hogy a két banda összeütközhessen. De ő nem csinált semmit. Nekidőlt az egyik ház falának, és onnan figyelte a másikat. Úgy érezte, a rengeteg nehéz időszak után, amivel őt ostorozta a sors, akkor már az is elég utópia számára, hogy figyelhette.

Nem hatotta meg társai kétségbeesett kiáltásai, hogy segítsen már nekik, egymás után esnek el, és talán elveszik tőle a pozíciót, amit anno elődjei nagy nehezen megszereztek.

Mizuki lassan távozni kezdett, amire a másik férfi már rögtön felfigyelt. Követni kezdte. Úgy érezte, magyarázatot követel. És talán egyfajta önzőség is elfogta, hogy többet nem akarja elengedni. Pedig már két éve megtörtént, hogy elment a másik. Talán az a szó is jó rá, hogy elárulta. De ő mégis utána ment. Nem engedte el. Kicsit hülyének is érezte magát miatta, de sose arról volt híres, hogy ésszerűen viselkedett volna.

A fiatal fiú bement egy lépcsőházba, majd az ajtó felé fordult, és úgy várta, míg utánamegy a másik.

- Rég láttalak, Mao-kun~ - szólalt meg először, miután egykori barátja kirázott a hajából, vagy három liter vizet, mint egy pincsi.

- Van az két év már.

- Hm… két év… - Mizuki egy ártatlan, csücsörítő arccal nézett rá a másikra. – És úgy látom két éve, nem tudsz meglenni nélkülem. Ennyire vonzó teremtmény vagyok? Vagy azóta nincs kin levezetned a feszültségedet? – pimasz mosoly húzódott ajkaira. Teljesen élvezte a másik vérének szívását.

Mao végül nem mondott semmit. Leült egy lépcsőfokra, majd rágyújtott.

Mizuki sóhajtott egy hatalmasat, majd a mási kelé lépett, és kivette a káros szenvedélyt a szájából. Mao felvont szemöldökkel nézett fel rá, de arca semleges maradt. Nem mutatott ki semmiféle érzelmet, akkor sem, mikor a másik hátradöntötte –végig a lépcsőn, majd az ölébe ült.

-         Mindig rágyújtottál, akárhányszor valami komolyabb dologra került a szó.

Mao csak vállat vont.

-         Kérlelned kéne, hogy maradjak veled.

-         Sose volt a védjegyem… - morogta.

-         De tudom, hogy akarsz – Mizuki csak suttogásra volt képes.

-         De ha te nem, akkor nem erőlködök.

-         Akkor minek vagy itt?

-         Minek..? – ismételte meg a kérdést Mao. – Nagyon jó kérdés. De most én kérdezek. Biztos nekem van rád, annyira szükségem?

A másik szemei egy röpke pillanatra kitágultak. Nem tudott mit felelni. Az utóbbi két évbe sokszor lett volna szüksége a másik közelségére. Ez vitathatatlan tény. Ahogy az is ugyanúgy, hogy elmenekült, mert megijedt. Elmenekült, hogy megismerje a saját érzéseit.

De vajon sikerült e neki?

Szüksége van a másikra?

Ugyanannyira, mint azelőtt?

Rengeteg kérdés.

Rengeteg megválaszolatlan kérdés.

Végül Mizuki végül, csak ajkait a másikéra tapasztotta. Eleinte gyengéden harapdálta másik kissé véknyabb ajkait, és hatalmas örömmel tapasztalta, amikor viszonzásra talált a másiktól.

Mao a másik hajában keresett kapaszkodott, hogy még szorosabban húzza magához. 

-         Ha jól veszem ki megtudtuk a választ. – Mizuki kicsit eltolta magától, hogy végig nézhessen a másikon.

Mao megint csak bólintott, majd újra megcsókolta a másikat, abban reménykedve, hogy most már többet nem kell elengednie.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés