Cím: Heart Beat
Part: 1. fejezet
Párosítás: Akame [ Akanishi Jin x Kamenashi Kazuya] utalások TaNakara [Tanaka Koki x Nakamaru Yuichi ]
Korhatár: R
Jellemzők: SLASH, AU
Disclamer: Nincs jogomba senki, és semmi, valamint anyagi hasznom sem származik ebből.
A/N1: AKAME egy testvér pár.
A/N2: Kame szívbeteg.
 

Arra ébredek, hogy a Nap sugarai éppen csak áttörnek egy kisebb résen, és megvilágítják arcomat. Befordulok a másik irányba, hátha tudok még aludni egy kicsit, de már hiába. Az álom kiment a szememből. Fáradtan pislogok, majd nagy nehezen felülök. Eltelik pár pillanat, mikor elmondhatom, tényleg felébredtem, de utána minden olyan lendületesen megy. Gyorsan megmosom arcomat, felöltözök, beveszem a gyógyszereimet, majd vidáman leballagok a konyhába, hogy üdvözöljem a családomat.

Adok egy puszit édesanyám kedves arcára, majd leülök a szokásos helyemre. Pár perc múlva a bátyám lép be az ajtón, szokásos reggeli, kócos hajával, nyúzott arcával. Köszönés kép morog valami, „Jó reggelt” féleséget, amit szerintem idegen nem venné ki belőle, hogy ő azt mondta, de mi már nagyon is jól tudjuk. Leül velem szembe, elfoglalva az ő megszokott helyét.

Anya bátyám elé teszi a szokásos erős fekete kávéját, amit hamar el is tűntet. Majd elém rakja a nyugtató teámat, amit muszáj meginnom minden reggel, ugyanúgy ahogy a gyógyszereimet is be kell vennem. Ugyanis szívbeteg vagyok, és ha nem szedném őket, bármelyik pillanatban elvihetne egy szívroham. Emiatt nem sportolhatok igazán, és semmi aktív dolgot nem végezhetek. Ezért elégé kínzó, és szomorú érzés végig nézni a bátyám focimeccseit. Könnyen meg lehetne oldani egy műtéttel, de amíg nem olyan gyakoriak a rohamaim, a szüleim nem szeretnék kockára tenni az életemet.

-                    Kazuya, bevetted már a gyógyszereid? – Ütötte meg édesapám mély hangja a konyha falait, amikor belépett.

-                    Persze Apa! – feleltem vidáman.  – Ne aggódjatok!

-                    Senki se mondta, hogy aggódunk! – szólalt meg a testvérem, majd az asztal felett áthajolva megpöckölte a fejemet, és visszaült a helyére. Égnek emeltem a tekintetemet. Ez már annyira megszokott volt tőle, de a szívem mélyén tudtam, hogy aggódik értem, csak az ártana az imagének, ha ki is mutatná.

-                    Na de Jin! Hogy mondhatsz ilyet? – szólta le anyu, miközben letette a reggelinket az asztalra. Kicsit elhúzta a száját, de végül nagy nehezen kibökött egy bocsánatkérés féleséget.

Egy óra múlva szótlanul bámulok ki Jin kocsijának ablakán, és figyelem a mellettem elsuhanó utca sziluettjét. Nem a legfényesebb a viszonyunk a bátyánkkal, de ha kell, mindig számíthatunk a másikra. De tényleg, ha már csak nagyon muszáj volt.

Az egyetem felé tartottunk, ahova mindketten jártunk, és én kifejezetten utáltam betenni oda a lábam. Hiszen én mindenki szemében, csak Akanishi Jin kisöccse voltam. Rossz érzés volt, hogy nem azért szeretnek, amiért vagyok, de én próbálkoztam. Két barátom volt egyedül a suliban, aki azért lógott velem, mert én voltam Akanishi Kazuya, és nem azért mert a bátyám Jin. Ők pedig Tanaka Koki és Nakamaru Yuichi. Két idióta, de nagyon kedves emberek. Kokival nagyon sok közös óránk volt, Yuichivel annál kevésbé, mivel ő felettem járt kettővel, vagyis Jin évfolyam társa volt, és egyben az ő jó barátja is.

Végül megérkeztünk. Mindketten kipattantunk a kocsiból, majd Jin mellém lépett.

-                    Mikor végzel? – kérdezte hűvösen.

-                    Kettő körül – feleltem, majd oldalról rápillantottam.

-                    Valaki haza tud majd vinni? – válaszul csak bólintottam. Széttúrta a hajamat, mint szokásához híven. Ez volt az egyetlen, igazán kedves gesztus kettőnk között. Akárhova mennünk kellett, vagy ha rossz kedvem volt, és szerettem volna, hogy megvigasztaljon, csak széttúrta a hajamat. – Vigyázz magadra, Kazuya! – felelte, majd megindult a barátai felé, akik már a bejáratnál várták őket.

Amint beléptem a terembe, Koki egyből elém ugrott, és egy hatalmas dinka vigyorral az arcán üdvözölt, mint általában. Leültem a helyemre, ő pedig az asztalomon helyezkedett el. Kíváncsiskodó tekintettel figyelt, én pedig nem értettem miért néz rám, így. Mintha valami nagy hírt kéne elújságolnom. Értetlenkedve néztem az arcát. Végül fáradt sóhajt hagyta el a száját, miután rájött, hogy fogalmam sincs, mit akar.

-                    Elmondtad már? – Rögtön megértettem mire gondol. Kicsit elhúztam a számat, és megráztam a fejemet.

-                    Még nem… és nem is fogom.

-                    De most miért? – Csapott egy kicsit az asztalra Koki. – Ha csak magadban tartod, ő sose fogja észrevenni az érzéseidet!

-                    A rohadt életbe Koki! Ő a bátyám! Milyen lenne, már ha elé állítanék, hogy szia, bátyus, de én már egy ideje, nem csak úgy szeretlek, mint a testvéremet?! – fakadtam ki, bár próbáltam halkan beszélni, hogy ne halljon meg senki más. – Ez nem olyan könnyű, mint te gondolod. – folytattam kicsit lehangolva. Koki már szóra nyitotta a száját, amikor belépett a tanárnő, hogy megkezdje az első előadását.

Az előadások után megkértem Kokit, hogy vigyen haza, mivel Jin később végez. Természetesen számíthattam a barátomra, így ezer örömmel hazavitt. Jóérzés volt, ahogy a lágy szellő belecsap az arcomba, ahogy megyünk. Szerettem Koki kocsijában utazni, annyira jó volt, hogy le lehetet húzni a tetejét. Akkor szabadnak éreztem benne magam. De a bátyám kocsijában is szerettem utazgatni, mert amint beültem, az orromat megcsapta rögtön az ő kellemes, parfümjének az illata, és olyan jó volt magamba szívni. Olyankor közel éreztem magamhoz.

Koki felé fordultam, mert eszembe jutott valami.

-                    Hova tűntél a harmadik előadás után?

-                    Yuichit kerestem fel! – felelte, miközben előkotorta a napszemüvegét a kesztyűtartóból.

-                    És én most nem tarthattam veled? – kérdezem rá kíváncsiskodva.

-                    Most olyanról akartam vele beszélni, ami csak kettőnkre tartozik. – Válaszul, csak aprót bólintottam. Jóérzés volt nézni őket, ahogy bolondoznak. Kívülálló szemmel, mindenki úgy gondolta az iskolában, hogy legjobb barátok, úgy szeretik egymást, mint két testvér. Nagyon sokat hallottam innen-onnan, hogy irigylik őket, amiért ilyen jó barátot leltek a másikban. De én tudtam, sokkal több van ott, mint szimpla barátság. Igazából, nagyon is úgy szerették egymást. És engem, ilyenkor fogott el az irigység, mindketten olyan szerencsések, hogy megtalálták egymásban a partnert, aki után valaki egész életében futkoshat vagy kutathat. Többek között én is. Koki hirtelen megállt. – Megérkeztünk Kame! – Annyira elmerültem a gondolataimban, fel se tűnt, ahogy elrepült az idő.

-                    Kösz Koki! – kiszálltam a kocsiból, majd küldtem felé egy enyhe mosolyt. – Bejössz esetleg?

-                    Majd máskor Kame! Na, szia! – köszönt el egy hatalmas vigyorral az arcán, majd olyan gyorsan eltűnt, hogy csak győztem követni a tekintetemmel, ahogy a sárga, gyönyörű autóval elhajt.  

Hirtelen belenyilallt a fájdalom a szívembe, jelezve, hogy ideje lenni bevenni a bogyóim, különben bajban leszek. Amennyire a fájdalom engedte, besiettem a lakásba, onnan pedig fel a szobámba, ahol már elő voltak készítve. Gyorsan lenyeltem a pirulákat, majd leültem az ágyamra, és próbáltam abbahagyni a zihálást, végül eldőltem az ágyamon, és mélyálomba zuhantam.

Arra ébredek, hogy Jin rázogassa a vállam, hogy ébredjek fel. Laposan pislogok rá, és először nem is tudom ki az. Nagy nehezen felülök, majd rápillantok bátyám, tökéletes arcára, amin abban a pillanatban, a megkönnyebbülés apró lángját fedezem fel, és így még vonzóbbnak találom.

Gyönyörű mély, sötét tekintete, csak úgy elnyeli a többi szempárt, akire ránéz. Ajkai egyszerűen vonz mindenkit, hogy legalább csak megérinthesse. Bőre puha, és bársonyos. Egy olyan férfi, akire mindenki irigykedik, férfi is és nő is egyaránt. Mint például én.

Felállt és a plafont kezdte el bámulni. Ahogy a nyaka megfeszült, és nézte a fehérséget, ezzel elrejtve aggodalmát előlem, egyszerűen csodálatos volt. Szavakat nem találok, amihez tudnám hasonlítani. Magas volt, és teste szépen kidolgozva. Nem volt nagyon izmos, de hosszúkás alkata, széles vállai, izmos karjai, csak arról árulkodtak, hogy egy igazi férfias ember. Velem ellentétben, aki alacsonyabb volt tőle, és kis sovány. Jó én se voltam az a nagyon nyurga, de rám hamarabb hitték azt, hogy egy lány, mint rá.

-                    Jin… valami gond? – kérdeztem rá halkan. Megrázta a fejét.

-                    Mikor hazajöttem, nagy volt a csend. Anyuék elmentek a nagyihoz, téged meg nem találtalak. És amikor feljöttem az emeltre láttam, hogy itt fekszel, és mivel anyuék nem voltak itthon, hirtelen nem tudtam mi történt. Azt hittem a szíveddel van valami gond. – motyogtad halkan, hogy egy két szót, éppen csak el tudtam kapni, de a lényeget megértettem. Aggódott értem, és ez nagyon jól esett.

-                    Ne haragudj! Bár az tény, hogy a szívem nagyon megfájdult, és felgyorsult, de még időben bevettem a gyógyszert. Gondolom a fájdalomtól, elbóbiskoltam. – A szívemre tettem a jobb kezemet, és megint a szomorúság fogott el, hogy én egy csomó mindentől megvagyok fosztva. Jin észrevette a szomorúságot rajtam, így megint széttúrta a hajamat. Felnéztem rá, és az ő arcáról, ugyanúgy a szomorúságot, és a sajnálatot olvastam le. – Ne légy szomorú. Nem akarom, hogy miattam érezz így! – Elé léptem, majd kicsit visszakozva, de megöleltem. A hátamat kezdte el simogatni, mert másra nem lett volna képes. De számomra ez is elég volt, boldog voltam a karjai között.

A másnap ugyanúgy kezdődött, mint a többi. Bár reménykedtem, hogy kicsit tovább aludhatok, de a telefonom csörgésére ébredtem. Álmosan felültem, majd megnéztem ki zargat engem szombaton hajnali tizenegy órakor. Koki küldött egy smst.

„Szia Kame! Remélem nem ébresztettelek fel, ha igen akkor bocsánat. Szóval, arról lenne szó, hogy ma szerveznénk, egy kisebb partit, és jó lenne, ha itt lennél. Peace Koki!”

Morogva valamit visszadőltem az ágyra, gondolva hogy csak ennyiért zargatni. De végül is a parti nem hangzott rosszul, hiszen már nagyon rég mozdultam ki rendesen otthonról. Arra jutottam, ott leszek.

Miután elintéztem a reggeli ügyes-bajos dolgaimat, lementem a konyhába. Elvettem egy almát a gyümölcsös kosárból. Meglepve tapasztaltam, hogy anyáék még nem értek haza, a nagyi látogatásából. Gondoltam, ha már anyuék nincsenek itthon, én készítek Jinnek reggelit. Csináltam pirítóst, meg tojást, és facsartam mellé narancslevet is, de természetesen nem feledkeztem meg az elmaradhatatlan kávéjáról sem. Elégedetten néztem végig az eredményen. Letettem az asztalra, és nagyon örültem neki, hogy pár perc múlva Jin is lejött a konyhába, mert legalább frissen, és melegen eheti meg.

-                    Csináltam neked reggelit, mivel anyuék még nem jöttek meg – feleltem vidáman.

-                    Köszönöm Kazuya! – válaszolta álmosan, majd leült és elkezdte falatozni.

-                    Jin! Gondoltam ma elmegyek bulizni Kokiékkel. Remélem nem gond…

-                    Ugyan, dehogyis! Csak vigyél lakáskulcsot, és a bogyóidat – bólintottam. – És nincs alkohol – megint csak bólintottam.

Estefele elkezdtem készülődni. Felvettem egy koptatott, szakadt farmert, és egy fekete inget hozzá. Arra gondoltam, ez így túl unalmas, így belopóztam a drága bátyám szobájába, ami amúgy köztudottan tilos lett volna, hogy kölcsön kérjem az egyik kalapját. Amúgy ha elkérem, megkapom, de ő egy órája lelépett, ugyanis ő is hivatott volt egy bulira. Mily meglepő.  Miután a küldetést teljesítettem, és elhelyeztem a fejemen a kalapot, gyorsan megindultam, mert késésben voltam. Gyorsan felkaptam a gyógyszereket a konyhapultról, majd kirohantam. A ház előtt, már Koki várt a csodálatos autójával. Beültem mellé, majd megindultunk a házuk felé.

Amikor megérkeztünk, és beléptünk a hatalmas házába – vagyis, inkább villának, vagy palotának lehetne igazából mondani – a nagy sötétség fogadott minket. Nem volt ott egy árva lélek sem, és a csend az csak úgy süvített a levegőben. Értetlenkedve néztem rá, de ő csak annyit mondott, hogy ne aggódjak. És persze én hittem neki. Hirtelen egy ajtó előtt álltunk meg, amin ő gyorsan belökött, majd a kilincs kattogása csapta meg a fülem. Ijedten kaptam oda a tekintetemet, és mikor ki akartam menni, az zárva volt.

-                    Ez amúgy, kurvára nem vicces, szóval örülnék, ha kiengednél! – kezdtem el lágyan, majd a mondat végére megemeltem a hangomat, de válaszul csak kuncogás jött, de nem csak Kokitól, hanem Yuichitől is.

-                    Kazuya…? – hallottam egy ismerős hangtól a nevemet.  Megfordultam, és a drága bátyámmal találtam szembe magam. A szemeim kitágultak a meglepettségtől, majd hirtelen minden megvilágosodott.

-                    Jin… - motyogtam kétségbeesetten, és abban a pillanatban fogalmam se volt róla, mit kéne tennem.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés