Cím: Heart Beat
Part: 2. fejezet
Párosítás: Akame [ Akanishi Jin x Kamenashi Kazuya] utalások TaNakára [Tanaka Koki x Nakamaru Yuichi ]
Korhatár: R
Jellemzők: SLASH, AU
Disclamer: Nincs tulajomban senki, és semmi, valamint anyagi hasznom sem származik ebből.
A/N1: AKAME egy testvérpár.
A/N2: Kame szívbeteg.
A/N3: Jin szemszögéből lett megírva
 

Meglepetten néztem az éppen belépő, vagyis inkább belökött férfit. Nem volt ötletem Nakamaru mire akar kijutni ezzel, de nagyon nem tetszett nekem. Körülbelül egy órája ültem ott, s vártam, hogy az én idióta barátom, végre kiengedjen. Persze az elején próbáltam „szépen” beszélni vele, hogy engedjenek ki, de végül nem jutottam semmire sem. Délután hívott fel Nakamaru, hogy át tudnék e menni, mivel a barátja az a Koki kölyök, elmegy itthonról, az öcsémmel. És mivel még nem terveztem semmit sem a szombatomra, ezért idejöttem, de arra egyáltalán nem számítottam, hogy be leszek zárva egy hatalmas vendégszobába.

-                    Ez amúgy, kurvára nem vicces, szóval örülnék, ha kiengednél! – Hallottam egy igen ismerős hangot, de nem mertem rá megesküdni, hogy tényleg ő az, majd meghallottam drága barátom kuncogását, ami kicsit felidegesített, de próbáltam lenyugodni, hogy véletlenül se törjem ki az ajtót a helyéről.

-                    Kazuya? – kérdeztem rá kíváncsiskodva, hogy vajon tényleg az öcsémet zárták e be velem egy szobába. Amikor felém fordult, megbizonyosodtam róla, hogy igen ő az.

-                    Jin… - motyogta, de a hangja csak úgy csengett a kétségbeeséstől.

Értetlenkedve néztem rá, ahogy hátrálni kezdett. Mintha félt volna tőlem, pedig sose adtam rá okot, hogy így érezzen. Szerettem az öcsémet, és mindenáron meg akartam védeni őt, még ha ezt nem is tudta, mivel nem igazán mutattam ki. Melléléptem amikor, már nem volt hova menekülnie, ugyanis nekiütközött az ajtónak. Végig néztem rajta. Nagyon jól nézett ki abban a farmerben, és ingben, ami rajta volt… és a kalapomban. Szóval már megint a szobámban járt. Fáradt sóhaj hagyta el a számat, majd rámosolyogtam.

-                    Jól áll neked a kalapom! – feleltem, ő pedig ijedt, értetlen kisfiú tekintettel nézett fel rám. Vagyis arra számított, hogy leszidom, hogy megint a szobámban járt. Hát lehet azt kellett volna, hogy megőrizzem a rideg, szigorú báty tekintélyemet, de valahogy nem volt kedvem hozzá. Kicsit megkopogtattam az ajtót, de válaszul megint csak vihogás jött. – Nagyon örülnék Nakamaru, ha kinyitnád ezt a rohadt ajtót, mielőtt betöröm.

-                    Majd egy kicsit később, miután beszélgetettek egy jót – felelte szórakoztatva a barátom.

Fáradt sóhajjal válaszoltam, majd leültem a földre. Pár másodperc múlva Kazuya is követte a példámat. Zavartan pislogott ide-oda. Láttam rajta, hogy zavarban van, és idegesíti a körülöttünk lévő kínos csend.

 Észrevettem a nagy franciaágy melletti kiséjjeli szekrényen egy pohár vizet.

-                    Örülök, hogy egy ilyen csínytevés után, se feledkeztek meg rólad és a szívedről – törtem meg a csendet. Kazuya válaszul csak bólintott. – A bogyóidat elhoztad? – megint csak szavak nélkül válaszolt. – Kazuya, tudsz te beszélni? – Ugyanúgy válaszolt, mint azelőtt. Annyira aranyos volt, hogy nem bírtam ki, hogy ne nevessek fel. Rögtön felém kapta a tekintetét, ami miatt még jobban kitört belőlem a nevetés.

-                    Miért nem nevetsz többet, Jin? – kérdezett rá halkan, és én rögtön abba is hagytam, és értetlenül néztem rá. Szóval szereti, amikor nevetek. Igazából tényleg nagyon ritkán török ki nevetésben. Úgy érzem nincs jogom a boldogságra, ha az öcsémet megfosztották tőle. Bár ő ezt nem tudja, de én nem is szeretném elmondani neki. Úgy gondoltam, jobb, ha ez örökre megmarad magamnak. – Ennyire rossz az életed?

-                    Az életem kész borzalom, amiért egy ilyen testvérrel vagyok megáldva, mint te – feleltem komolyan, bár csak viccből, de amikor megláttam, ahogy egyre szomorúbb lesz szavaim miatt, azt kívántam bár ne mondtam volna ki. Leemeltem a kalapomat a fejéről, majd széttúrtam a haját szokásomhoz hűen. – Nem gondoltam komolyan Kazuya! Fontos vagy a számomra! Te vagy az én kisöcsém. – Mikor kimondtam ezeket a szavakat, hatalmas nagy mosoly terült szét az arcán. És amikor megláttam az édes gyerekes arcát, nem tudtam megállni, hogy én se tegyek ugyanúgy, mint ő. Olyan ritkán látom vidám arcát, hogy úgy gondoltam, már megérte, hogy bezártak ide minket. Kazuya hirtelen összegörnyedt, és levegőt kapkodni kezdte. Gyorsan elrohantam a pohár vízért, majd elé nyújtottam. Addig ő előkotorta a tablettákat, de mikor elővette ijedten fürkészte őket. – Kazuya, miért nem veszed be őket? – kérdeztem ijedten.

-                    Nem jó… gyógyszereket… hoztam… el… - felelte, egy-egy nehezebb levegővétel között. Ijedten néztem végig rajta, majd rögtön az ajtóhoz rohantam, és dörömbölni kezdtem rajta.

-                    Nakamaru azonnal nyisd ki! TANAKA! – ordítottam, de felelet nem jött. Elmentek valahova. Azonnal elővettem a mobilomat, és fogalmam sincs miért, de Koki számát kezdtem el tárcsázni, pedig őt nem is ismerem. Négy csörgés után fel is vette, én meg addig aggódva figyeltem az öcsémet, ahogy a fájdalmai erősödnek.

-                    Na, szerelmet vallott már? – kezdte rögtön Tanaka. Normális esetben, kiakadtam volna, de most kisebb gondom is nagyobb volt annál, hogy Koki hülye beszólásaival foglakozzak.

-                    Tanaka ha nem nyissátok ki rögtön azt a kurva ajtót, az öcsém meghal!! – ordítottam bele a telefonba.

-                    Azonnal ott vagyunk! – felelte Koki kétségbeesetten, és már le is tette.

Visszaültem mellé, és szorosan magamhoz húztam. Próbáltam lenyugtatni, de rájöttem, ameddig én se gondolkodok hideg fejjel, addig mást se tudok arra kérlelni, hogy maradjon nyugodt. Aggódva kapkodtam a tekintetemet Kazuya és az ajtó között. Egyre fájdalmasabban nyögdécselt karjaim között, és a levegőért is egyre sűrűbben kapkodott. Szorosan öleltem magamhoz, s csak arra gondoltam, hogy nem akarom elveszíteni.

Nakamaru nyitott be pár perc elteltével. Koki már az autónál várt. Felkaptam az ölembe az öcsémet, s már rohantam is az autóhoz. Befektetettük a hátsó ülésre, majd én is befészkelődtem mellé. A másik kettő pedig elől foglalt elől. Koki annyira sietett a legközelebb kórházhoz, amennyire csak tudott.

Végül megérkeztünk, de az öcsém már nagyon rosszul volt, s végül az intenzíven lyukadt ki. Körülbelül egy órán át vizsgálták, és próbálták a visszaállítani a szívverését normál tempóba az orvosok. Én meg majd megőrültem addig. Tanaka és Yuichi próbáltak megnyugtatni, hogy mindenrendbe lesz, de amikor megláttam az öcsémet, gépekre kötve egyszerűen lebénultam. Eleve törékeny, és gyenge fiú volt mindig, de ahogy végignéztem rajta, ahogy az infúzió a kezében, s ahogy lélegeztető gépre van kötve, sokkal inkább annak látszott.  És nem tudtam mást hibáztatni, csak egyedül önmagamat.

Pár óra múlva anyu és apu is berohantak. Amikor édesanyám meglátta Kazuyát sírva fakadt, s amikor meghallotta az orvostól, hogy majdnem elveszítettük, csak egy hatalmas csattanást éreztem az arcomon. Anyu sose ütött meg egyikünket sem, eddigi életünk során, mindig türelmes volt, de most úgy éreztem megérdemlem.

-                    Az tény, hogy most apáddal hazudtunk nektek, és nem a nagyihoz mentünk, de csak azért, hogy megtudjuk, tudsz e vigyázni az öcsédre! – kezdte e mesélni apu. Értetlenül pillantottam rá, majd vissza édesanyámra.

-                    De tévedtünk! – fakadt ki anyám. – Azt hittem van annyi eszed, hogy amikor kettesben vagytok, akkor nem mész el bulizni! – Elfordítottam a fejemet, és Kazuyára pillantottam. – Az öcséd majdnem meghalt és te még bocsánatot sem kérsz a hibád miatt?!

-                    Sajnálom… - feleltem halkan, de közbe végig Kazuyát figyeltem.

-                    És amit a múltkor is mondtál az asztalnál! Egyáltalán szereted az öcsédet? – Szemeim e szavak hallatán kikerekedtek, megszeppenve néztem rá anyámra. Már szóra nyitottam a számat, de Kazuya nyöszörögni kezdett, s anyám minden figyelme egyből ráfókuszálódott.

-                    Ne… veszekedjetek… - felelte halkan, de a lélegeztető gép miatt alig lehetet rendesen érteni.

-                    Most maradj csendben Kazuya, és csak pihenj! A bátyád már megkapta a büntetését, ne aggódj!

-                    Bü..Bün..te..tés? De… Jin…nem…csi..csin..csinált semmit – próbált ellenkezni, de hiába való volt.

Kazuya három nap múlva hazajöhetett. Egyszer se mentem meglátogatni. Nem mertem a szemébe nézni, s igazból én se tudtam volna az övéibe, mert a gépektől kirázott volna a hideg.

Amikor átlépte a lakás ajtaját természetesen hatalmas mosoly terült el az arcán, csak azt nem értettem miért. Néha olyan gyerekesnek tűnt, pedig sokkal érettebb volt nálam. A nappaliban üldögéltem, s a telefonommal babráltam, amikor hirtelen hátulról átölelt. Meglepve pillantottam rá oldalról, s nem értettem mi ez a nagy öröm. Egy párpillanatra lekászálódott rólam, majd leült mellém a kanapéra, s a fejét a vállamra döntötte. Csendben üldögéltünk, ugyanilyen helyzetben, s nagyon örültem, hogy újra a közelembe lehet.

-                    Jól vagy? – kérdeztem halkan, nehogy megtörjem az idillt, ami éppen körülvett.

-                    Persze! Soha jobban – válaszolta suttogva, de a hangjában hallani lehetet a vidámságot. – Jin, ugye nem magadat hibáztatod? – Itt már nem tudtam felfedezni, semmiféle örömöt. Fáradt sóhaj hagyta el a számat, s elfordítottam a fejemet a másik irányba. – Jin! Hiszen te nem tehetsz semmiről. Én voltam felelőtlen, amiért nem figyeltem melyik bogyókat kapom fel az asztalról – Aprót bólintottam. – Egyedül magamat okolhatom. Ráadásul, most anyu miattam haragszik rád. Pedig én próbáltam beszélni velem, de meg se hallgatott – Hangjában tényleg észre lehetett venni, hogy sajnálja a dolgot.

-                    Igazából én ezt tudom nagyon jól! – feleltem halkan, s végre hajlandó voltam ránézni. – Bár lehettem volna óvatosabb, és figyelmesebb ez tény, de… - Vettem egy mélylevegőt. Igazából nem akartam folytatni, de végül, amikor rám nézett aggódó pillantásával, úgy éreztem joga van tudni. – De… Amikor rosszul lettél, s ott szenvedtél minden egyes levegővételért a karjaim között, amikor úgy érezted, hogy meg fog állni a szíved, amikor láttalak… azokra a gépekre kötve. Azt fájt a legjobban, hogy nem tehettem semmit a saját öcsémért. 

-                    Jin… köszönöm, hogy az öcséd lehetek! – felelte halkan, majd szorosan magához ölelt. Átöleltem én is, s a hátát kezdtem el simogatni. A meghitt pillanatot, az törte meg, hogy Kazuya hozzáért a legérzékenyebb pontomhoz… a kulcscsontomhoz, s én nem tudtam megállni, hogy ne sikítsak fel, a hirtelen kellemetlen érzés miatt. Szigorúan néztem végig rajta, majd elkezdtem csiklandozni ott ahol csak tudtam. Kellemességgel töltött el, amikor végre, újra hallhattam a nevetését. Addig-addig csiklandoztam, míg a könnyei ki nem csordultak, végül meg adtam neki a kegyelmet, s abbahagytam. Hatalmas mosollyal az arcunkon néztünk a másikra, majd hirtelen eszembe jutott valami.

-                    Kazuya… nem tudod véletlenül, Koki mit értett az alatt, hogy szerelmet vallottál már? – kérdeztem rá kíváncsiskodva, s az öcsém arcáról rögtön eltűnt a mosoly, s átvette a helyét a kétségbeesés.

Folytatása következik

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés