Cím: Heart Beat
Part: 3. fejezet
Párosítás: Akame [ Akanishi Jin x Kamenashi Kazuya] utalások TaNakára [Tanaka Koki x Nakamaru Yuichi ]
Korhatár: R
Jellemzők: SLASH, AU, Incest
Disclamer: Nincs tulajomban senki, és semmi, valamint anyagi hasznom sem származik ebből.
A/N1: AKAME egy testvérpár.
A/N2: Kame szívbeteg.
A/N3: Kame szemszög
 

Zavartan pislogtam, s próbáltam kerülni Jin tekintetét, s közben magamba elhordtam Kokit mindenféle vadbaromnak. Éreztem, hogy a vér a fejembe száll, s egyre pirosabb színt vált, és amikor legközelebb bátyámra néztem, majdnem el is ájultam. A szívem ki akart ugrani a helyéről, s én azt hittem, ott fogok elhalálozni, ha továbbra is ilyen sebességben vert volna. Nem az lett volna a gond, ha Jin ott ül mellettem és várja a válaszomat, azért kezdett el zakatolni a szívem, mert amikor legközelebb rápillantottam, alig volt az arcaink között a távolság két centiméter. Nem tudtam melyik filmből vette ezt a módszert, de nekem nagyon nem tetszett. Annyira közel volt hozzám, hogy éreztem friss leheletét ajkaimon, s akár ha megerőltetem magam, a szempilláit is meg tudtam volna számolni. Próbáltam kicsit hátrálni, de csak alig pár centire sikerült, mert neki ütköztem a kanapé karfájának, kicsit oldalra fordítottam a tekintetemet, hogy próbáljak ne belenézni csodálatos, csokoládébarna íriszeibe, de végül arcomat két tenyere közé fogta, és visszafordított maga felé.

-                    Kazuya? – suttogta, és csak éppen, hogy el tudtam fogni a szavát. Rápillantottam kicsit zavartan, majd kezeit lehámoztam arcomról, s újra ránéztem, de kicsit kétségbeesve, mert nem tudtam, hogyan vágjam ki magam.

-                    Hát…talán… nem tőled várt hívást, és mivel azt hitte az a valaki keresi, rögtön kezdte a mondanivalójával… - böktem ki végül valami elhihető magyarázatot.

-                    Áh… értem… - jegyezte meg, majd halkan felkuncogott. – Elégé fontos hívás lehetett, hogy ha meg se nézte kihívja. Most szegény beégett – felelte nevetve, és ahogy láttam vidám arcát, én is elmosolyodtam. – De legalább le se tagadhatja, hogy a te barátaid közé tartozik – gúnyolódott. Válaszul csak égnek emeltem a tekintetemet. Ennyi elég volt akkor, nem volt kedvem veszekedni.

Felpattantam az ágyról, hogy felmenjek a szobámba, mert kicsit elfáradtam, de akkora lendülettel próbáltam felállni, hogy ha Jin nem fog meg, a fejemmel több darabra töröm az üvegasztalt, ami ott volt a kanapétól egy kicsivel előrébb. Ahogy felnéztem Jinre, csak egy nagyot tudtam nyelni. Hirtelen másra nem lettem volna képes. Tekintete kifürkészhetetlen volt. Nem tudtam, hogy akkor aggódott értem, vagy poénosnak találta a bénaságomat.

Felhúzott az ölébe, majd karjait gyengéden a derekam köré fonta, s úgy pihentette. Rápillantottam a kezére, majd újra rá. Végül csak óvatosan nekidöntöttem a fejemet a mellkasának, s hallgattam szíve dobbanását. Olyan más volt, mint az enyém. Sokkal nyugodtabb, s szebb volt a dallama,s ennek a szívnek nem kellett félni még a haláltól. Abban a pillanatban még az általánosságnál is jobban irigykedtem bátyámra. De végül gyorsan elhessegettem ezeket a gondolatokat a fejemből, mert végül is ő erről nem tehetett, és hát én sem, hogy beteg lettem. Éreztem, hogy szemeim lassan lecsukódnak, majd elsötétül körülöttem minden.

Mikor kinyitottam megint a szememet, halk szipogás csapta meg a fülemet. Megpróbáltam felülni, de éreztem, hogy valami visszatart. Álmosan megemeltem a fejemet, majd körülnéztem. Amikor felfogtam milyen helyzetbe voltam, majdnem leestem az ágyról. Jin továbbra is derekam körül tartotta hosszú, erős karjait, én pedig rajta feküdtem, és úgy tűnik aludtam. Megpróbáltam kimászni erős szorításából, de akkor meghallottam halk nyögését, és mocorogni is elkezdett. Szóval, ha nagyon ki akartam volna mászni, ahhoz fel kellett volna keltenem, de ő ahhoz túl békésen, angyali arccal aludt. Egy darabig csak figyeltem, majd egy idegesítő, kusza tincset, kisimítottam az arcából, füle mögé. Éreztem, hogy enyhe mosoly ül az arcomra, ahogy csak nézem őt. Annyira másnak tűnt, sokkal ártatlanabbnak, talán egy kicsit kisfiúsnak is tűnt, férfias arca, de ajaki sokkal vonzóbbak voltak. Éppen hogy csak ki voltak tárva, de az annyira vonzó volt, hogy szinte megremegtem. Miért lettem megáldva, egy ennyire jóképű báttyal? És rideg viselkedési módja mögött, azért volt egy kis szeleburdiság, kis kedvesség, és bolondság.

Hatalmasat kellett nyelnem, s cseppet megráznom a fejem, mert feltűnt, hogy egy jó ideje csak Jin ajkait bámulom. A kezem még mindig az arcán pihent, és ujjaim sötét, kócos tincseivel játszadoztak. Majd egy kicsit lejjebb siklottak, s végig simítottak alsó ajkán. Próbáltam megállt parancsolni magamnak, de az épp megmaradt eszem vereséget szenvedett az éppen csak dobogó szívem felett. Közelebb hajoltam hozzá, s csak alig pár centi választotta el ajkaink találkozását.

Csüggedt sóhaj hagyta el a számat, majd elhajoltam, mielőtt őrültséget csináltam volna. Kezeimet hátra az ő kezeihez vezettem, majd óvatosan lehámoztam magamról őket, s anélkül, hogy felköltsem leszálltam róla. Leguggoltam a kanapé elé, s még onnan figyeltem egy kicsit az arcát.

-                    Olyan hülye vagyok! – motyogtam magamnak. – De mindegy, már csak egy évig kell kibírnom, aztán már csak a mennyországból… - Itt egy kicsit megálltam, és nagyot nyeltem, hogy próbáljam visszatartani könnyeimet. Nem akartam meghalni. Élni akartam még, és sokszor és sokszor elmenni bátyám focimeccseire, figyelni Koki és Yuichi aranyos kapcsolatát, röhögni a humoraikon, lediplomázni. Álmaim voltak még. – vagy talán a pokolból – jegyeztem meg ironikusan. – foglak figyelni – fejeztem be a mondatot.

Felálltam a kanapé mellől, majd kimentem a konyhába, hogy igyak egy pohár vizet. Édesanyám ült az egyik széken, és merült bele gondolataiba. Kicsit megtöröltem a szemeim alatt, majd felvettem egy bíztató mosolyt, és elé léptem, és nyomtam egy puszit homlokára. Erre felnézett rám, de ő nem mosolygott rám, s emiatt az én arcomról is lehervadt a boldogság legapróbb jele is. Tudtam min gondolkodott. Arról, hogyan szerezze meg a pénzt a műtétemre. Töltöttem magamnak egy pohár vizet, megittam majd újra anyuhoz léptem.

-                    Ne törd magad a pénz miatt – törtem meg a köztünk honoló kínos csendet. – A lényeg, hogy Jin folytassa az egyetemet, és én utolsó félévemben, mielőtt jönnek a komoly rohamok, ki akarom élvezni az életet.

-                    Megszerzem azt a pénzt Kazuya! – mondta határozottan. – Nem fogom elveszíteni egyik fiamat sem, és mindkettőtöknek biztosítom, majd a biztos jövőt. – Már szóra nyitottam a számat, hogy közbe szóljak, de akkor anya felállt, és szigorú tekintettel nézett rám. – Semmi de! Ez egy anya feladata. – Fáradt sóhaj hagyta el a számat, tudtam, hogy nincs értelme veszekedni. Bár tudtam, hogy anyu is meg apu is nagyon fog igyekezni, hogy meg legyen a pénz, attól én már felkészültem a halálra, ha talán mégsem. Egy apró könnycsepp folyt végig az arcomon. Édesanyám egy kicsit elmosolyodott, majd széttárta a karjait. – Na, ölelj meg! - mondta, s én úgy tettem. Szükségem volt a szeretetre. Nem kezdtem el sírni, és pityeregni, csak egyszerűen öleltem édesanyámat és örültem, hogy valakik szeretnek a világon.

-                    Jinnek ne mond el! – suttogtam. Anyu elhúzódott tőlem, majd meglepetten nézett rám. – Élje tovább az életét, ne aggódjon miattam. – adta választ a fel nem tett „miért” kérdésre. Anyu tudta, hogy nem jól gondolkodok, de azt is tudta, hogy makacs vagyok, így nagy nehezen beleegyezett. 

A következő hét zökkenő mentesen telt el. Ugyanúgy beszedtem a bogyóimat, jártam iskolába. Valamikor Jin vitt, valamikor Koki. Semmi nagy változás nem következett be az életemben. Talán annyi, hogy egy kicsit többször volt rosszabb, szomorkásabb kedvem. Bár én mindig igyekeztem nem kimutatni, mert még Kokinak és Nakamarunak sem mondtam el. De egy idő után nem tudtam átverni legjobb barátomat. Egyik szünetben megint odajött hozzám, de akkor komoly tekintettel, nem a bárgyú mosolyával. Kicsit meg is illetődtem. Értetlenül néztem rá, hogy vajon mit akarhat.

-                    Mi az Koki? Yuichi már megint kidobott? – próbáltam egy kis tréfával nyitni a beszélgetésünket, de amikor csak egy morgás féle érkezett válaszul, rájöttem ez nem volt jó ötlet.

-                    Nagyon jól megvagyunk, és már lassan két hónapja nincs köztünk semmi veszekedés, köszönjük szépen – jegyezte meg, egy picit lenézően, de ez az a fajta hangsúly volt, amit akkor szokott használni, amikor nincs kedve a „tréfáimhoz”, mert akkor vagy túl álmos, vagy az apja már megint részegen jött haza.

-                    Ezt örömmel hallom – feleltem egy kedves mosollyal.

-                    Miattad aggódok Kame – mondta ki azt, amit nagyon nem akartam hallani. Tudtam, hogy akkor már nincs visszaút. – Eddig is voltak rossz napjaid, hiszen meg vagy áldva egy olyan báttyal, mint Akanishi, ott a betegséged, de azért régen többet nevettél, ráadásul a tanárok is mindig megjegyzik maguknak, hogy romlanak a jegyeid. – sorolta az alternatívákat, amik miatt rossz kedvem volt anno, és az akkori változásokat, amik fel sem tűntek nekem. – Mit titkolsz? – kérdezte meg nyersen. Nem szerettem, amikor Koki komoly. Először is, nem is állt neki jól az e fajta viselkedés. Másodszor, amikor ilyen hangnemben beszélt, mindenki tudta, hogy tényleg gond van.

-                    Reméltem kicsit később tűnik fel. Na, igen borzalmas színész vagyok – jegyeztem meg iróniával tömítve. -  Tudod a múltkor bekerültem a kórházba, valakik értetlen tréfája miatt. – Néztem Kokira szúrós tekintettel, mire ő csak zavarába megvakarta a tarkóját. A régi Koki. – Utána elmentem egy kontroll vizsgálatra, ahol megállapították, hogy van egy évem – fejeztem be a mondandómat.

Koki szemei másodpercről, másodpercre tágultak ki, a meglepettségtől és talán a rémülettől. Úgy érezte muszáj leülnie, így lerogyott az én padom előtt lévő székre. Szemei végül elsötétedtek a dühtől, és csak azt vettem észre hogy az egyik pad repült két-három métert. Ekkor az én szemem tágult ki a rémülettől. Felálltam, megfogtam Koki kezét, s elkezdtem kifele ráncigálni a teremből a parkba. Leültünk szokásos helyünkre a parkban, a fánk tövébe, majd fejemet a vállára döntöttem.

-                    Nehogy magadat és Yuichit kezd el hibáztatni. Nem amiatt van ez így. – Ránéztem fél oldalról, és még mindig ijedt arcát láthattam. Magam felé fordítottam, és egy kedves mosollyal az arcomon, próbáltam széttúrni agyonzselézett szőke haját.

-                    És Akanishi mit szólt? – kérdezte meg egy hosszabb hatásszünet után, miután visszatért a hangja.

-                    Még nem tudja, és nem is fogja. – Küldtem felé egy szigorú pillantást, jelezve, hogy ha elmondja neki, nem tudom, hogy de biztosan kinyírom. 

-                    És a szüleid?

-                    Hát nagyon szomorúak, de inkább amiatt aggódnak, honnan szedjenek össze annyi pénzt. – Szomorú sóhaj hagyta el a számat. – Rengeteg pénzről van szó, ezért vagyok felkészülve a halálra.

-                    Mennyiről van szó? Kifizetem! – ajánlotta fel határozottan Koki.

-                    Eszednél vagy! – Vágtam kicsit erősebben fejbe. – Nem engedem meg. Előbb-utóbb bekövetkezett volna. Ha meg ki is fizetnénk a műtétet, akkor is nagyon sok az esély arra, hogy a műtőasztalon halok meg. Ezért nem műtettek meg, még az elején a szüleim, amikor ez az egész kialakult nekem – magyaráztam.

-                    De Kame! Nem az a természetes, hogy a barátok aggódnak egymásért, s nem akarják elveszíteni a másikat? – kérdezte, s én válaszul csak bólintottam. – És az nem természetes, hogy egy jó barát ott segít ahol csak tud? – Erre is csak bólintani tudtam. – Ha ennyire nem akarod, hogy kifizessem, hát legyen. De ha nem tudják a szüleid összegyűjteni, kipótolom. Ebbe megegyezhetünk? – Kitágultak a szemeim. Tudtam, hogy Koki nagyon közeli, és jó barátom, de nem hittem volna, hogy ennyire fontos voltam számára. Sose hittem volna, hogy valakit tud ennyire törődni velem. Nem tudtam mit válaszolni. Az a pénz akkor is nagyon sok volt. – Magamat okolom ezért az egészért, mert végül is, azaz este is rá tett egy lapáttal. Ráadásul aznap majdnem meg is haltál. Ennyit had tegyek meg érted.

-                    Rendben van! – egyeztem bele nagy nehezen. – De te cserébe Jinnek egy szót sem szólsz.

Ezután visszamentünk az órákra, vagyis csak én, mert Koki azt mondta, passzolja. Nem volt kedve bent ülnie. Helyette Yuichihez ment. Végül is, elég egyértelmű volt, hogy elmondja neki, ezért nem is próbáltam megkérni, hogy neki se szóljon semmit. És ameddig Jin nem tudja, addig csak jó lehet.

Az előadás végén Jin jött oda hozzám. Értetlenül néztem rá. Az arcáról semmi olyan jelet nem tudtam leolvasni, ami esetleg arról árulkodna, tud az állapotomról. Ezért furcsálltam, ugyanis, sosem beszélgettünk, s találkoztunk a suliban. Reggel elhozott, s délután, amikor egyszerre végeztünk, akkor hazavitt. Az egyetem parkjába lyukadtam ki megint, csak hát most nem a barátaimmal, hanem a bátyámmal. Bár most nem a mi szokásos helyünkre ültünk le, hanem ahol ő és a barátai szokták kipihenni, egy-egy óra unalmait. Ültünk egymás mellett, néha váltottunk pár szót a suliról, majd arra lettem figyelmes, hogy szinte mindenki eltűnik a parkból, mert megkezdődnek az órák. Felálltam a lépcsőről, amin épp ültem, s megindultam volna az én órámra, amikor Jin a kezem után nyúlt és erősen megszorította.

-                    Kazuya, te most nem mész sehova – mondta szigorúan, s egy kicsit megijedtem.

-                    Órám lesz. Majd otthon megbeszéljünk – feleltem, miközben a kezünket figyeltem.

-                    Addig innen nem mész sehova, amíg el nem árulod, mikor akartad elmondani, hogy már csak egy éved van hátra – érkezett felőle a szigorú utasítás. Kitágult szemekkel néztem rá. Hirtelen egyszerre voltam kétségbeesve, és nagyon dühös. Rögtön Kokira gondoltam, hogy elmondta neki, pedig megígérte, hogy meg se fog nyikkanni. És kétségbeesve is voltam, mert Jin megtudta, s ezzel tönkretettem a következő egy évét számára.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés