Cím: Heart Beat
Part: 4. fejezet
Párosítás: Akame [ Akanishi Jin x Kamenashi Kazuya] utalások TaNakára [Tanaka Koki x Nakamaru Yuichi ]
Korhatár: R
Jellemzők: SLASH, AU, Incest
Disclamer: Nincs tulajomban senki, és semmi, valamint anyagi hasznom sem származik ebből.
A/N1: AKAME egy testvérpár.
A/N2: Kame szívbeteg.
A/N3: Jin szemszög
A/N4: Langyalkának, csak hogy ne ölje meg a kíváncsiság. x,3
 

Hatalmas nyújtózkodás, és ásítás közepette léptem be a terembe, ahol rögtön megakadt a szemem az egy évvel alattunk járó, Tanakán. Már megint Yuichival beszélt. Túl sokat lógtak azok együtt, számomra már túlságosan gyanús volt, az a bizonyos barátságuk. Ahhoz túlságosan közel álltak egymáshoz. Bár ami akkor feltűnt nekem: a légkör körülöttük, nem volt olyan felszabadult, mint általában, ahogy megfigyeltem. Valami igen nyomasztó témáról beszélhettek. Tanaka annyira nem is zargatott, de Nakamaru arcát nem szerettem szomorúnak látni. Elég régóta ismertük már egymást, s én abban a pillanatban aggódtam érte.

Észrevétlenül leültem a helyemre, ami csak két paddal volt hátrébb mint, barátomé, és figyeltem a beszélgetést kettejük között.

-         Azt mondod egy év? – kérdezte Yuichi. – És ez biztos?

-         Hát nagyon úgy tűnik – felelte Koki.

-         De hát van egy műtét, ami árán…

-         Eddig a szülei meg, ha jól tudom Akanishi is elégé ellenezte a dolgot, de most már ez lenne az egyetlen lehetősége… - Koki kezei ökölbe szorultak, és az arcán csak úgy le lehetet olvasni az idegesség, minden egyes nyomát, ami lassan az én arcomon is kezdett mutatkozni, ahogy lassan kezdtem összerakni a képet. – Csak hát a pénz…

-         Szegény Kazuya… - Yuichi arcán a szomorúság minden jele ott volt, én meg egyre idegesebb lettem, mert nem tudtam róla semmit.

Egy darabig, még beszélgettek, amiből én már biztosra megtudtam, hogy igenis az én öcsémről volt szó. Kazuyának már csak egy éve maradt hátra, ha nem műtik meg. Bár megtudtam, hogy Koki felajánlotta, hogy kifizeti, de visszautasította. Amikor már eleget tudtam, és Tanaka is eltűnt a teremből, én is úgy döntöttem passzolom azt az előadást. Mire odaértem Kazuya terméhez, a lektor már bement, így már nem tudtam mást csinálni, csak várni. Bár azaz egy óra számomra, maga volt az örökké valóság. Állandóan Tanaka szavai jártak a fejemben, és Kazuya. Nem értettem miért nem mondta el nekem. Mindig meg voltam, győződve arról, hogy nem olyan rossz a viszonyunk egymással, s bármikor számíthatunk a másikra, s a legfontosabb, megbízzunk a másikban. Kicsit csalódottnak éreztem magam, de inkább csak szomorú. Kazuya nélkül az életem teljesen reménytelen lenne. Szerettem az öcsémet, s mindig is az a cél volt a szemeim előtt, hogy őt meg kell védenem. De akkor miért Kazuya?

Végre vége lett az órának. Amint a lektor távozott, én beléptem. Mindenki hatalmas nagy mosollyal üdvözölt, de valahogy most nagyon nem voltam abban a hangulatban, hogy foglalkozzak is velük. Egyből Kazuyához sétáltam, majd megkértem, hogy jöjjön el velem sétálni.

Elmentünk a bejárat előtti lépcsőkhöz, s arra ültünk le. Kicsit feszültnek éreztem magam, ahogy mindenki ott mászkált körülöttünk, így nem mertem arról a dologról beszélni. Így megvártam, míg becsengetnek, s a lógósokon kívül, mindenki órára megy. Kazuya is felállt mellőlem, s megindult volna az óráira, de én karja után nyúltam, s szorosan megszorítottam.

-         Kazuya, te most nem mész sehova! – feleltem szigorúan. Muszáj volt megbeszélnünk.

-         Órám lesz. Majd otthon megbeszéljük – felelte, miközben lefelé bámult egy bizonyos pontot, de akkor az valahogy nem foglalkoztatott.

-         Addig innen nem mész sehova, amíg el nem árulod, mikor akartad elmondani, hogy már csak egy éved van hátra – kezdtem meg a beszélgetést, igen szigorúan. Kazuya kitágult, rémült tekintettel nézett fel rám. Én se vettem le róla a tekintetemet, és türelmesen vártam a válaszát, de miután több percnyi nyomasztó csend vett körül minket, én folytattam. – Hallgatlak. Miért nem akartál nekem erről beszélni? – Emeltem meg egy kicsit a hangomat, mire megremeget. Mélyet sóhajtott, majd nagy nehezen visszaült mellém, de akkor már nem nézett rám, s még mindig nem akart megszólalni. – Kazuya!

-         Honnan tudod? – Még mindig háttal ült nekem, bámult meredten előre, s véletlenül se a kérdésemre válaszolt, ami idegesített.

-         Tanakától hallottam – feleltem egyszerűen, mert nem akartam nagyon eltérni a témáról. – Szóval?

-         Megígérte, hogy nem mondja el neked – motyogta halkan, s emiatt a válaszkitérős miatt, kezdtem nagyon ideges lenni.

-         És akkor én megtudhatom, ha már ennyire nem akarsz válaszolni a kérdésemre, hogy miért két haverodnak mondtad el, s nem a tulajdon bátyádnak? – kezdtem nagyon ideges lenni, s éreztem már, hogy kiabálok. Nem szerettem mérges lenni rá, bár nagyon ritkán adott is rá okot, de abban a pillanatban, minden józan eszem elszállt.

-         Mivel lesz másabb, hogyha tudod? Ugyanúgy meghalok, akkor nem mindegy? – Azt hiszem akkor hallottam, igazán, először Kazuyát kiabálni, s az a határozottsága kicsit meglepett.  De, ez a félvállról vett hozzáállása, meg igenis idegesített. – Amúgy se volt sose, igazi testvér viszonyunk, mindig csak sajnálatból voltál velem kedves. Szóval, emiatt ne törd magad ebben az egy évben! – Legszívesebben megütöttem volna, s meg is érdemelte volna. Soha senkiért nem voltam kedves sajnálatból, s ez Kazuyára is igaz volt. Azért voltam kedves vele, mert szüksége volt rá, mert szerettem vele lenni, és őt is szerettem. Szerettem…

-         Hülye vagy – csak ennyit mondtam, mielőtt elkövettem egy olyan dolgot, amit nem hittem volna, hogy meg tudok tenni.

-         Magamhoz húztam, s ajkaimat övére tapasztottam. Nem reagált sehogy sem. Kicsit megszívtam az alsóajkát, s már elmélyítettem volna a csókot, amikor ráeszméltem mit csinálok, és kivel. Megszeppenve löktem el magamtól. Zavartan néztem körbe, majd felpattantam a helyemről, és úgy néztem le az öcsémre. Kazuya maga elé meredt, szemeiben az értetlenség, és a zavarodottság minden apró szikráját le lehetett olvasni.

-         Kazuya… én… - kezdtem magyarázkodni, de amikor Kazuya felnézett rám, megálltam. Apró mosollyal az arcán rázta meg a fejét. Megint szóra nyitottam a számat, de ő felállt, s mutatóujját az ajkaimra helyezte.

-         Nem akarom a magyarázatodat hallani – felelte gyengéd mosollyal. – Ha megbántad most menj el.

Teljesen összezavarodtam. Ahogy hallgattam az öcsémet, teljesen olyan érzés támadt bennem, mintha szerelmes lenne belém. És az, hogy megbántam e volna… Abban a pillanatban nem tudtam megmondani. Talán igen, talán nem.

Mindig is a „nőcsábász kategóriába” tartoztam. Hogy egy fiúval együtt legyek, jelen esetben a saját öcsémmel, eszembe se jutott soha. Bár Kazuya mindig is fontos volt számomra, és mindig magam mellett akartam tudni, s szerettem azt a nyugodtabb énemet, aki akkor voltam, mikor velem volt.

-         Jin? – hallottam a nevemet, ami visszahívott a valóságba, ahol éppen Kazuya nézett rám értetlenül.

-         Menjünk haza Kazuya! – feleltem – Otthon megbeszéljük – válaszul csak aprót bólintott.

A hazafelé vezető úton nem beszéltünk egymással. Általában nyugodtan vezettem, de abban a pillanatban, nagyon össze voltam zavarva, így igazából, mindenre figyeltem, csak az előttem lévő útra nem. Kazuya nagyon úgy tűnt, szeret engem… szerelemből… Én is szerettem Kazuyát, talán kicsit jobban, mint ahogy egy testvért illene, de, hogy az már a szerelem kategóriába tartozott e. Nem tudtam megállapítani.

Leparkoltunk a házunk előtt. A szüleink még nem voltak otthon. Kazuya felment a szobájába, s miután elintéztem ügyes-bajos dolgaimat – kezet mostam, ittam egy pohár vizet, életembe először tettem a megszokott helyre a kocsi kulcsokat -, csak hogy minél később nézzek Kazuya szemeibe, de végül felmentem hozzá. Az ágyon feküdt, s a plafont bámulta. Odaléptem az ágya mellé, s óvatosan le ültem rá.

-         Jin… Miért? – Nagyot nyeltem. Tudtam, hogy nem kerülhetjük el ezt a témát, bár igazából én még mindig a betegségéről, és arról, hogy miért nem mondta el nekem, akartam beszélni.

-         Hirtelen felindulás… - feleltem egyszerűen. Kazuya elmosolyodott.

-         Ha hirtelen felindulásból megcsókolod a saját öcsédet, mit csinálsz, amikor részeg vagy? – Felült, és egy nagy pimasz vigyorral nézett rám. Láttam rajta, hogy próbálja lazán kezelni a dolgot. Küldtem felé egy szúrós tekintetet, kicsit fejére ütöttem. – Áú! – jajdult fel. – Most, mond, hogy nem találtam el a lényeget? – tette hozzá, miközben az ütés helyét dörzsölte, s enyhe túlzással játszotta el, hogy azaz ütés baromira fájdalmas volt. 

-         Nem, nem találtad! És nem is ez a lényeg! – Mosolygós arcára hirtelen az éretlenség ült. – Még mindig nem értem miért nem akartad elmondani.

-         Mert akkor eldobnád miattam az álmaidat, az életedet, s közbe meg se érdemlem. Ráadásul… megmondtam a suliban is. Így is úgy is meghalok. – Kazuya vállat vont, mintha tényleg nem érdekelné, mintha ez olyan laza dolog lenne. Megemeltem a kezemet, és most erősebben pofoztam fel Kazuyát, mint ahogy először is eszembe volt az egyetemen még.

-         Ha ilyen a hozzáállásod, minek is segítsünk… - Kazuya rémült, nagy tekintettel nézett rám. Soha nem ütöttem meg. Amikor kicsik voltunk, akkor sem verekedtünk. Az volt az első alkalom, amikor kezet emeltem rá. – Kazuya akarsz te egyáltalán élni? – kérdeztem halkan, míg magamhoz húztam, és gyengéden megöleltem. Nyomtam egy apró puszit az ütésem helyére, s utána egyszerűen csak a karjaim közt tartottam. Hallottam, ahogy halkan szipogni kezd, s mikor lenéztem rá, láttam, hogy nagyon küzd a könnyei ellen. Haját simogattam, majd apró puszit nyomtam feje búbjára. – Kazuya, kérlek, ne add fel – suttogtam a fülébe, s próbáltam csitítani. Kazuya elhajolt tőlem, de a karjaim még mindig a derekán pihentek, megtörölte szemeit, majd határozottan a szemembe nézett.

-         Élni fogok! Csak érted! – mondta határozottan. Felvontam az egyik szemöldökömet. Nem igazán tudtam megérteni a gondolkodását, de úgy gondoltam, hogy amíg nincsenek öngyilkos hajlamai, addig csak örülök. – De cserébe kérnék tőled valamit! – Az öcsém fülem mögé túrt egy kusza tincset az arcomból, s egyre közelebb hajolt hozzám. Hatalmasat kellett nyelnem, ahogy a távolság közöttünk egyre csak csökken. Amikor már, majdnem összeért a szánk megállt, és eltökélten nézett szemeimbe.

-         Mi lenne az? – leheltem ajkaira, s álltam a pillantását.

-         Szeress, Jin! – mondta ki a két „varázsszót”, majd ajkait enyémre tapasztotta, s óvatosan csókolni kezdett, és én valamilyen oknál fogva, viszonozta, és mélyítettem el szenvedélyesre.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés