Cím: Heart Beat
Part: 5. fejezet
Párosítás: Akame [ Akanishi Jin x Kamenashi Kazuya] utalások TaNakára [Tanaka Koki x Nakamaru Yuichi ]
Korhatár: R
Jellemzők: SLASH, AU, Incest
Disclamer: Nincs tulajomban senki, és semmi, valamint anyagi hasznom sem származik ebből.
A/N1: Kame szívbeteg.
A/N2: Kame szemszög

 

-                    Ha ilyen a hozzáállásod, minek segítsünk! – Jin hangja, annyira megvető volt, s szigorú. Mint egy szigorú bátyé. Nem is hallottam még, ilyen hangnemben beszélni, s amikor megéreztem erős ütését arcomon. Jin soha az életben nem emelt rám kezet. Húztam már fel, kiabált már velem, de még egyetlen egyszer sem ütött meg. S emiatt úgy éreztem, megérdemeltem. Igaza volt, minek segítsenek nekem, ha én magam nem akartam élni. Vagyis akartam, de nem akartam azáltal, hogy a szüleim és a testvérem eldobjon magától, nagyon sok mindent. – Kazuya akarsz te egyáltalán élni? – kérdezte megtört hangon, majd óvatosan magához húzott és megölelt. Adott egy apró puszit az ütése helyére, s utána egyszerűen csak karjai között tartott. Annyira gyengéd volt, annyira más. Talán az ő törődése hiányzott ahhoz, hogy legyen okom az élni akaráshoz. Halkan felszipogtam, de nem akartam sírni. Nagyon nem. Hiszen a fiúk nem sírnak, de abban a pillanatban, annyira elérzékenyültem, de végül nagy nehezen lenyeltem a könnyeimet. De már így is kényelmetlen volt a helyzet, mert Jinnek feltűnt, s nyugtatás kép, hajamat simogatta, és nyomott puszit a fejem búbjára. De a következő mondata, volt az, ami teljesen magával ragadt. – Kazuya kérlek, ne add fel! – Ezeknek a szavak hallatán felbátorodtam. Elhúzódtam tőle, kicsit megtöröltem szemeimet, majd határozottan az övéibe néztem. Gyengéd mosoly játszódott le ajkain, mintha még inkább bátorítani akart volna.

-                    Élni fogok! Csak érted! – feleltem határozottan. Láttam az értetlenséget az arcán. Nem igazán értette mire akarok kilyukadni, s erre legfőbb bizonyíték az volt, hogy felvonta az egyik szemöldökét. Lemondó sóhaj hagyta el a számat. Egy kusza tincset füle mögé túrtam, majd egyre közelebb hajoltam hozzá. Hallottam, amint egy hatalmasat nyelt, a köztünk lévő távolság csökkenése miatt. – De cserébe kérnék tőled valamit!

-                    Mi lenne az? – lehelte ajkaimra rekedtes, mély hangján.

-                    Szeress, Jin! – feleltem kicsit félve, de szemeit nézve, valamiféle bátorságérzet futott végig testemen, s végül bezártam a köztünk lévő kicsi távolságot, ajkaimat övére tapasztva.

Ami meglepett, hogy viszonozta, sőt el is mélyítette. Kezeit a hajamba túrta. Ezek után, tényleg nem tudtam mit gondoljak, érezzek. Hirtelen felindulás?! Ha az előző csókja az iskolában tényleg csak egy hirtelen felindulásból történő valami volt, akkor abban a pillanatban, amikor én csókoltam meg megint, el kellett volna löknie, s elhordani mindenféle bolondnak, nem? Boldogságot éreztem. Tényleg. Csak kicsit összezavarodott.

Elhajoltam tőle, majd fejemet a mellkasának döntöttem. Jin továbbra is a hajamba pihentette egyik kezét, a másikkal pedig a hátamat simogatta.

-                    Hogy tudtál olyan béna lenni, hogy beleszerettél a saját bátyádba? – kérdezte valami, olyan furcsa hangsúllyal, hogy nem tudtam eldönteni komolyan kérdezi e, vagy éppen jól szórakozik rajtam. válaszul csak beleboxoltam a vállába.

-                    Sajnálom – motyogtam. – Felejtsük el a ma történteket, és legyen olyan minden, mint régen. – Kimásztam gyengéd öleléséből, majd az órára pillantottam. Lemondó sóhaj hagyta el a számat, amikor rájöttem: lassan ideje bevenni a gyógyszereimet. A kisszekrényemhez sétáltam, s bevettem őket. Egyszer csak Jin két erős karját éreztem meg a derekam körül, éreztem, ahogy nekem nyomja magát.

-                    Tényleg szeretni foglak, csak maradj velem, s engedd, hogy segítsek – suttogta bele a fülembe. Abban a pillanatban, olyan szerencsétlennek éreztem magam. mintha én nem tudnék semmit sem megtenni magamtól. – Jó? – Nagyon rövidke szó volt, de Jin minden bánatát, szomorúságát éreztem benne. Akkor , úgy éreztem, tényleg törődni akart velem.

-                    Nem akarom rád erőltetni magam!

-                    Sss! – Csókolt bele a nyakamba, s a hasamat kezdte simogatni. Halkan felkuncogtam, s amikor ránéztem, láttam, hogy tudatában van annak, mit is csinál. Tudta, hogy a hasam csiklandós, és ki is használta.

-                    Hagyd abba! – ellenkeztem, s próbáltam kitörni karjai közöl, de ő nem engedett, s tovább folytatta, csak már a pólóm alatt. Egy picikét zavarba éreztem magam, ahogy a hasamról egyre feljebb kandikált a keze. – Jin… - éreztem, ahogy a hangom kicsit megremeg. Jin még reagálni se tudott, amikor meghallottuk édesanyánk hangját lentről.

-                    Fiúk! Megjöttem, és hoztam egy kis kínait ebédre. Gyertek le!

-                    Menjünk! – mondta Jin, bár mintha kicsit csalódott lett volna. Aprót bólintottam, majd kimásztam karjai közül, és felé fordultam. Nyomott még egy puszit a homlokomra, majd megindultunk le a konyhába, mintha mi sem történt volna.

8 hónappal később

Jin azután a nap után mindig mellettem volt, amikor nem dolgozott. Otthagyta ideiglenesen az egyetemet, s munkát talált. Egy kisvállalatnál dolgozott, mint valami számítógépes akármi. Általában kora délután végzett, így mindig értem tudott jönni az egyetemi előadások után, s hazavitt.

Utolsó napom volt az egyetemen, mivel a rohamaim egyre gyakoribbak lettek, és a fájdalom is megerősödött. Így az orvos a legutóbbi vizsgálaton azt mondta, hagyjam ott én is az egyetem padjait, s inkább otthon pihenjek.

Újra Koki kocsijában ültem, mivel Jinnek aznap tovább kellett bent maradnia a munkahelyén. Még mindig szerettem, pedig az utóbbi félévben elég ritkán ültem benne. De akárhányszor foglaltam helyet ott, mindig elfogott a szabadságérzett. És ahogy kocsikáztunk a városban, s hallgattam Nakamaru – aki passzolta az utolsó két előadását, csak hogy hármasban tölthessük az ideiglenesen utolsó, vagy talán végleg az utolsó közös délutánunkat – és Koki poénjait. Abban a rövidke időben, elfeledkeztem, miden bajomról, hogy már alig van hátra félévem. Bár ott volt a műtét, de az utóbbi időben, próbáltam nyugodtan feldolgozni, hogy én nekem le kell majd mondanom az életemről. Bár a szüleim és Jin nagyon igyekeztek, nem tudtak teljesen meggyőzni, hogy ne aggódjak. Kokikra meg nem akartam támaszkodni. Ráadásul apám már lemondott rólam. Erre az egyik este jöttem rá.

Valamelyik éjszaka felriadtam. Talán rosszat álmodtam, de nagyon úgy éreztem, hogy innom kell egy pohár vizet. Már nyúltam a kisszekrényemen lévő kancsóhoz, amikor feltűnt, hogy tartalma egyenlő volt a semmivel. Fáradt sóhaj kíséretében kimásztam az ágyból, megfogtam a poharam, majd megindultam a konyhába. Már a lépcsőtetején kiszúrtam, a halványka fényt, ami a helységből szűrődött ki. Már beléptem volna, amikor apám mondtatta arra késztetett, inkább lapuljak még meg egy kicsit, és hallgassam ki őket.

-                    Még mindig hiányzik 350.000 jen – morogta dörmögő hangján.

-                    És az orvos azt mondta következő hónapban meg kéne műteni, mert utána már sokkal kockázatosabb lenne, s még ők sem vállalnák be a műtétet – folytatta anyám, szinte már sírós hangon. Kicsit megszeppentem. Nem igazán tűnt fel nekem sem, hogy ennyire súlyos lenne a helyzetem. Egy hónap – kúszott át az agyamon, de végül ledőltem a konyhát és az előszobát elválasztó faltövébe, és hallgattam a beszélgetés további részét. Tudom, nem volt illő, de nekem sose mondtak semmit sem.

-                    De Tanaka-kun nem azt mondta megelőlegezi, ha szükséges? – kérdezett rá édesapám.

-                    Ez így van, de Kazuya nem szeretné, ha ez megtörténne. Így is kellemetlenül érzi magát, mivel engem „munkába kényszerített”. – Fáradt sóhaj hagyta el aszámat, amint elképzeltem, Jin, hogy mutat idézőjelet a két kezével a munkába kényszerítés résznél. De ez így volt. Neki még egyetemre kellett volna járnia, és a következő félévben, államvizsgáznia, nem egy számítógép felett görnyednie, hogy pénzt szerezzen a műtétemre. – Ha Tanaka is besegítene, akkor már még kellemetlenül érezné magát – folytatta. Amúgy akkor esett le, hogy ezeket Jin mondja, és nem csak anyu és apu, hanem a bátyám is ott volt.

-                    Talán, hagyjuk az egészet! Hiszen Kazuya nem…- kezdett valaminek apám, de akkor hallottam, hogy a szék végig húzódik a csempén, és egy hangosabb csattanást, amiből arra következtettem, anyám ráütött az asztalra, és épp dühös farkasszemet néz apámmal. Nem tudtam, mit akart mondani apám, de tisztán éreztem a hangsúlyában, hogy lemondott rólam, valamilyen ismeretlen ok miatt.

-                    Ilyet ne mondj! Nem mondunk le róla, csak mert… - szidta le anyám apámat, de a végére elhalkult, és ő is befejetlenül hagyta mondanivalóját.

-                    Hiszen Kazuya? Mivel Ő…? Mire céloztok ezzel?

 Hallottam, ahogy Jin kíváncsiskodva még rákérdez, de engem már nem érdekelt. Mérgesen rohantam fel az emeletre, de végül nem tudtam irányítani az érzéseimet, és mérgemben a földhöz vágtam a poharat, amit eddig a kezembe tartottam. A saját gyerekük vagyok, nem az a természetes, hogy küzdenek értem? – kérdeztem meg magamtól.

Leültem az ágyam szélére, és onnan hallgattam a léptek hangjai, amik arra utaltak, mindenki rohan felfele a lépcsőn. Magamba elszámoltam tízig, és mire a végére értem a szüleim aggódó tekintettel álltak az ajtóban. Rájuk pillantottam, és a háttérben feltűnt, ahogy Jin takarítja a pohár maradványokat.

-                    Kimennétek? – törtem meg a kínos csendet. – Nem akarok most senkivel sem beszélni!

-                    De Kazuya… - rájuk néztem egy kérlelő tekintettel, ami végül is bevált, mivel távoztak a szobámból. Pár perc múlva kopogtatást hallottam a szobámból, és mivel Jin sose kopog, csak beront, ezért rögtön arra gondoltam anyu volt az ajtó másik oldalán. – Mondtam, hogy nem akarok senkivel sem beszélni! – kiáltottam ki, kicsit idegesebben, mint ahogy szerettem volna.

-                    Még velem sem? – Szemeim kicsit kitágultak, amikor felismertem a hangot. Megköszörültem a torkomat.

-                    Gyere be! – sóhajtottam. Pár másodperc múlva már Jin állt előttem. Én néztem őt, ő pedig engem. – Mi a baj?

-                    Ezt inkább most én kérdezem, rendben? – Válaszul csak vállat vontam. – Nos? – folytatta türelmesen.

-                    Apunak igaza van! Hagyjatok a picsába! – böktem ki sok másodpercnyi néma csend után. Jin válaszul csak felsóhajtott.

-                    Sejtettem, hogy hallgatóztál – folytatta higgadtan, majd leült mellém, és magához húzott. – De nem fogunk, egyikünk se.

-                    Jin… sajnálom… - motyogtam bele mellkasába. Megemelte az arcomat az államnál fogva, kicsit erősebben szorítva, hogy ne tudjak ne rá pillantani.

-                    Ha még egyszer bocsánatot kérsz, a te hülye kifogásod miatt, nem a szíved miatt, hanem a két kezem által fogsz meghalni – fenyegetett, meg de lehetet látni rajta, hogy nem gondolta komolyan. Válaszként, csak bólintottam. – Helyes! – felelte egy pimasz mosoly kíséretében, majd felém hajolt, s lágyan megcsókolt.

-                    Kame! Kame! – hallottam Kokit és Yuichit, ahogy egyszerre kántálják a nevemet. Feléjük fordultam, és értetlenül figyeltem őket.

-                    Mi az? – kérdeztem.

-                    Már vagy 5 perce hozzád beszélünk, és te még annyit se mondasz kussolj el, nincs kedvem hozzád – morogta Tanaka.

-                    Elbambultál! – tömörítette le egyszerűen Yuichi.

-                    Bocsi!

-                    Mindegy megérkeztünk! – Bökött a házunk felé Koki.

-                    Gyertek be! – feleltem egy nagy mosollyal, és már meg is indultam a házunk felé. Még a bejárati ajtóban hátranéztem, hogy megbizonyosodjak arról, tényleg jönnek e.

Pár perc múlva már a konyhában beszélgettünk. Minden féle értelmetlen dologról, amiről más azt hinné nem is lehetne beszélni. Sokat nevettünk, de néha feldobódott egy-egy szomorúbb téma is. De a legjobb az volt benne, hogy egyszer se jutott eszembe, a betegségem, és ez volt a legjobb az egészben. Koki és Yuichi mellett el tudtam feledni minden bajomat, mert akkor minden kis dolgon tudtam nevetni, és tudtam neki örülni.

Késő délután volt, amikor Jin bedőlt az ajtón. Üdvözöltük mindannyian. Ahogy figyeltem, hogy végigdől a kanapén, nem tudtam más tenni csak mosolyogni. Miattam fáradt ki ennyire, s emiatt egyszerre éreztem magam rosszul, és egyben nagyon boldognak is. Odaléptem a kanapé felé, majd lenéztem rá. Küldött felé egy gyengéd mosolyt, majd az órára pillantott.

-                    Sipirc bevenni a bogyóidat! – ennyit mondott, s ettől a kedvem rögtön a béka segge alá ugrott.

Elhúztam a számat, de lassan megindultam fel a szobámba. A lépcsőfordulóba jártam, amikor hirtelen megéreztem a fájdalmat, és hogy a pulzusom az egekbe szökik. A szívem szinte már, tényleg a mellkasomhoz csapódott. De én arra gondoltam, hogyha beveszem a gyógyszereimet, akkor minden jobb lesz, így megindultam lassacskán a szobám felé, anélkül, hogy szóltam volna a többieknek. Nem akartam, hogy aggódjanak értem. Már majdnem felértem a lépcsőtetejére, amikor hirtelen éreztem, hogy a lábam cserben hagy. Összerogytam, és pár másodperc múlva a fejemben is fájdalmat éreztem, majd utána minden elsötétült.

Amikor felébredtem, hirtelen minden fehér volt. Bágyadtan néztem körbe, majd megláttam, ahogy Jin az ágy melletti kisszéken ül, és egy újságot olvass. Kicsit elhúztam a számat. Ez annyira rá vallott. Sose mutatta ki, hogy aggódik, még akkor is ha igen, inkább elterelte a gondolatait, hogy ne kerüljön idegesség miatt a diliházba. 

Halkan megköszörültem a torkomat, mire ő rögtön felkapta a fejét, és felém pillantott. Felállt a székből, és az ágy szélére ült. Megfogta a kezemet.

-                    Jobban vagy? Fáj a fejed? – Bökött a homlokomra a másik kezével. A szabad kezemmel végig tapintottam a homlokomon, s feltűnt, hogy le volt tapasztva a halántékom feletti rész. Halkan felszisszentem, amikor egy kicsit erősebben megnyomtam. Még friss volt.

-                    Jól vagyok! – feleltem mosolyogva.

-                    Remek! Akkor felhívom anyut, hogy ne aggódjanak, mert jöttek volna, csak dugó van a városba.

Aprót bólintottam, majd figyeltem, ahogy távozik a kórteremből. Visszadőltem a párnába, és azon kezdtem el gondolkodni Kokiék vajon hol lehetnek. Talán kint a váróterembe, és hamarosan benéznek. Ahogy szétnéztem a kórterembe, láttam egy harmincvalahány éves terhes nőt. Aprót bólintottam felé, üdvözlés gyanánt, és ő is így tett. A szemem a pocakára kandikált, és nem tudtam megállni, hogy ne mosolyogjak el. Szóra nyitottam a számat, de hang nem jött ki rajta, csak vér. Ráadásul azt is megéreztem, hogy a fájdalom visszatért, de sokkal erősebb volt. Arra gondotlam, még ennyire erős fájdalmat nem éreztem. Elkapott a halálfélelem. Nagyon fájt, nagyon gyorsan vert a szívem, de több vér már nem jött ki a számon, de akkor is meg voltam ijedve. Láttam, ahogy a terhes nő feláll az ágyáról, majd orvosért kiáltott. Alig egy percen belül rengeteg fehérruhás ember vett körül engem, és mindenféle izével próbáltak segíteni rajtam. Jin hangját is meghallottam, de ha jól sikerült kibogarásznom a nagy fájdalom közepette, valaki kiküldte őt.

Az volt az első alkalom, amikor úgy éreztem tényleg itt a vég. A fájdalom nőtt, és a körülöttem lévő világ elsötétedett, örökre.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés