Cím: Heart Beat
Part: 6. fejezet 'a' verzió
Párosítás: Akame [ Akanishi Jin x Kamenashi Kazuya] utalások TaNakára [Tanaka Koki x Nakamaru Yuichi ]
Korhatár: R
Jellemzők: SLASH, AU, Incest
Disclamer: Nincs tulajomban senki, és semmi, valamint anyagi hasznom sem származik ebből.
A/N1: Kame szívbeteg.
A/N2: Jin szemszög
A/N3: Ezzel a verzióval a Heart Bat-nek vége. Befejeztem. Remélem élveztétek. Ha meg még kíváncsiak vagytok rá, a 'b' verziót is olvassátok el és várjátok a folytatást. ^^

Bár a kezemben magazin volt, és igazából elég érdekes témakörökről írt, valahogy nem tudtam rá koncentrálni. Szinte két percenként néztem rá a mellettem lévő ágyra, ahol az öcsém feküdt, megint gépekre kötve. Bár még mindig utáltam azokat az izéket, amik ilyenkor kilógtak belőle, úgy éreztem akkor mellette kell maradnom. Tanaka és Nakamaru elmentek, csak a kórházba hoztak be. Maradni akartak volna, csak kaptak valami sürgős hívást, amit nem nagyon akartam firtatni. Hagytam hagy menjenek, hiszen megígérték, hogy később visszanéznek.

Halk torokhangok csapták meg a fülemet, miközben valami autós cikkre próbáltam fókuszálni. Az ágy felé pillantottam, ahol feltűnt, hogy Kazuya már ébren van. Felálltam a székről, majd az ágyára ültem, és megfogtam az egyik kezét.

-                    Jobban vagy? Fáj a fejed? – böktem óvatosan a fején lévő tapaszra a szabad kezemmel. Meglepődve tapogatta végig a feje búbját, és mikor kicsit erősebben megnyomta a ragtapaszt, és az alatta lévő sebet, felszisszent.

-                    Jól vagyok! – felelte mosolyogva, még ennek ellenére is. De nagyon nagy aggodalmat nem mutattam felé, hiszen a seb még friss volt. Természetes dolog, ha még fáj egy kicsit. 

-                    Remek! Akkor felhívom anyut, hogy ne aggódjanak, mert jöttek volna csak dugó van a városban.

Megkönnyebbülve hagytam el a termet. Megijesztett Kazuya abban a pillanatban, amikor megláttam a földön fekve, eszméletlenül, ráadásul a feje is vérzett. De már semmi baja nem volt, s ez megnyugtatott.

Nyugodtan tárcsáztam anya számát, és újságoltam el neki, hogy nem kell sietniük Kazuya jól van. Meglepődve figyeltem, ahogy az orvosok elkezdtek rohangálni előttem. Bár kicsit összeszorult a gyomrom, a gondolattól, hogy valaki abban a pillanatban, a halál kapujában állhat, én azért nyugodtan mentem vissza Kazuya szobájába. Amikor megláttam azt a sok fehérköpenyt viselő férfit az öcsém ágya körül, megrémültem. Rémülten próbálva közelebb férkőzni, de a nővérke kiküldött. Dühösen, és idegesen hagytam el a termet, s amikor becsapták az ajtót az orrom előtt, legszívesebben belerúgtam volna valamibe. Úgy éreztem törnöm kell. Utáltam, amikor nem tehettem valakiért valamit. Ha azt várták el tőlem, hogy maradjak a seggemen és várjak. Ennél rosszabb érzés nem volt a világon. A tehetetlenség érzése.

Ijedtemben ugrottam egyet, amikor megéreztem egy gyengéd érintést a karomon. Megfordultam, és egy anyámmal egyidős terhes hölggyel találtam szembe magam. Pár pillanat múlva, rájöttem, hogy ő volt az a hölgy, aki Kazuyával egy szobán osztozkodtak. Értetlenkedve figyeltem a nőt.

-                    Ön és az a fiatalember nagyon jóba vannak? – kérdezte kíváncsiskodva.

-                    A testvérem – feleltem kicsit türelmetlenül. Nem volt kedvem akkor mással cseverészni.

-                    Szívbeteg az a fiú? – tette fel a következő kérdést, amire én egyszerűen csak bólintottam. – Remélem semmi baja nem esik.

-                    Miért aggódik érte? – kérdeztem meg kicsit se udvarias hangnemben.

-                    Mielőtt az a fiú vérthányt volna, olyan kedves tekintettel nézett rám, és a pocakomra. Láttam a szemén, hogy ő egy jó ember, akinek kár lenne távoznia.

Vettem egy mély levegőt, majd a kórterem felé fordulva kifújtam. A hölgynek igaza volt. Kazuya nem mehet el. Hiszen megígérte, hogy élni fog, csak miattam, de élni fog.

A teremből kijött egy nővérke, akihez rögtön odaléptem.

-                    Hogy van az öcsém? – hadartam.

-                    Ön Kazuya-kun…? – kezdett neki a kérdésnek, de én a szavába vágtam.

-                    A bátyja. Akanishi Jin! – A nővérke felsóhajtott, de cseppet se megkönnyebbülten, inkább feszülten. Mintha azt akarta volna ne én legyek az, aki voltam. – Mi a gond Kazuyával? – tettem fel a kérdést. A hangom megremegett, s halk volt.

-                    Kazuya-kunt sajnálatos módon nem tudtuk megmenteni. Rettenetesen sajnálom.

-                    De az előbb még nem volt semmi baja. Mosolygott és nevetett! – csattantam fel, de éreztem, hogy hamarosan elvesztem magam felett a kontrolt. A térdeim elgyengültek, és úgy éreztem cserbenhagynak. Kezem remegett az idegtől. Keserédesen felnevettem. Azt akartam hinni, hogy valami hülye tréfával állok szembe. – Ez nagyon jó vicc volt nővérke! – feleltem nevetve, de magam is megijedtem, ahogy meghallottam a hangomat. Tele volt szomorúsággal, kétségbeeséssel és dühvel. Félelmetes volt.

-                    Sajnálom Jin-kun – mondta szomorúan, majd a kivonult orvos csoporttal elment a másik irányba.

Ijedt kikerekedett szemekkel mentem be Kazuya szobájába, ahol feküdt mozdulatlanul, a gépekről már levéve. Arca a szokásosnál is fehérebb volt, de meghitt és békés. Haja kicsit kócos volt, pár kusza tincs az arcába hullott. Közelebb léptem, s megfogtam kezét, ami borzasztóan hideg volt.

Nem sírtam. Nem akartam. Nem akartam gyengének mutatkozni Kazuya előtt. Inkább csak szorítottam a kezét, és figyeltem békés arcát.

Nem tudom mennyi idő telt el, amikor a szüleim, Koki és Yuichi benyitottak. Anyu könnyeiben fulladozva lépett be, amiből arra következtem, hogy már tudja az igazságot. Felálltam Kazuya mellől, majd feléjük fordultam. Koki remegett az idegtől, és láttam, ahogy küszködik a könnyei ellen. Nem voltam sose jóba vele, bár mindig nagyra értékeltem, hogy az öcsém mellett volt, és ezért titokban, hálás voltam neki. Abban a pillanatban pedig sajnáltam, ugyanúgy ahogy Nakamarut is. Kezét barátja vállán pihentette, picit nyomkodta is, ahogy egy-egy könnycsepp végiggördült az arcán. Apa és Anya elmentek mellettem, s az ágyhoz léptek. Anyu hangosabban felsírt, gondolom megbizonyosodott tényleg az igazságról. A vállam felett rájuk pillantottam. Anyu az ágyra dőlve sírt, apu pedig karjai között támogatta őt. Újra Kokiék felé pillantottam. Magát hibáztatta, láttam a szemébe, hogy magát gyűlölte a legjobban az egész miatt, mivel Kazuyára hallgatott, és nem előlegezte meg a műtétre elegendő pénzt. Mellé léptem, szomorúan megcsóváltam a fejemet, és a vállára tettem a kezemet.

-                    Ne magadat hibáztasd – feleltem halkan. Koki meglepett kicsit csillogó szemekkel nézett fel rám. Talán, mert még sose beszéltem hozzá, ennyire… kedvesen. Már szóra nyitotta a száját, de én közbe szóltam. – Ne ellenkezz.

***

A temetés a következő héten volt. Egyszerű volt, de sokan eljöttek. Olyanok is, akikre nem számítottam. Családból szinte mindenki. Az egyetemről meglepően sokan jöttek el, olyanok akikre nem számítottam. Még az a kedves hölgy is a kórházból, és a kezében a már egy hetes babája is ott volt.

Az öcsém halálát követő napon adott életet, édes kisfiának, aki ugyanolyan mosolygós, virgonc baba volt, mint egykor Kazuya. Néha benéztem hozzá, hiszen, olyan kedves volt velem. És most ott állt a temetésen, és imádkozott Kazuyáért.

A temetés után odajött hozzám a kisfiával, akit Keiichironak nevezett el. Őszinte részvétet kívánt nekem – megint -, majd egy enyhe mosollyal a kezembe adta kisfiát. Kicsit meghökkentem, de végül rámosolyogtam a picurka jószágra.

-                    Tudja Jin-kun, amikor Keiichiro elmosolyodik, vagy felnevet, eszembe jut Kazuya-kun arca, aznap délután, amikor rám mosolygott.

-                    Kazuya nagyon ritkán mosolygott, mert nem tudta szászázalékosan élvezni az életet, a betegsége miatt. De amikor nevetett – általában nagyon apró, kicsi dolgokon – akkor mindenki boldognak érezte magát – magyaráztam. – Remélem Keii-chan mindenen fog tudni nevetni – folytattam, és egy apró mosolyt küldtem a hölgy felé.

-                    Nem akarom ellopni még egy gyermek mosolyát. – Értetlenkedve, egyik szemöldökömet felvonva néztem rá a nőre. – Egyszer fiatalon teherbe estem. Megszültem a gyermekemet, de eldobtam magamtól. Örökbe adtam, de kitudja milyen élete lett azután. Lehet sokkal jobb életet adhattam volna neki 16 évesen, mint azok a szülők, akiknek leadtam. De nem biztos, csak, hát a félelem mindig bennem volt.

-                    Hát remélhetőleg az a fiú boldogan él, új szüleivel, de… - Átadtam a kisfiút az édesanyjának – most az a legfontosabb, hogy Keii-chan boldogan felnőjön az édesanyja mellett. – Bólintott egy enyhe mosollyal. Már szóra nyitotta a száját, de édesanyám odalépett hozzám. Elráncigált egy kicsit távolabb, majd a fülembe súgott valamit. Aprót bólintottam, majd újra a hölgy felé fordultam, aki egy kicsit megszeppenve nézett rám, vagyis inkább édesanyámra. – Most mennem kell, de remélem, még találkozunk! – mondtam mosolyogva.

-                    Én is! Legyen boldog Jin-kun! – felelte majd meghajolt, és távozott.

Visszamentem a temetésre, ahol meg kellett köszönnöm, hogy olyan sokan eljöttek. Búcsút intettem nekik, majd lassan hazamentem a családdal.

Az életet utána újra kezdtem. Folytattam az egyetemet, és készültem az államvizsgáimra, és tudtam, hogy Kazuya büszke rám. Azután Kokival is sokkal jobb viszonyunk lett. Barátok lettünk, de még mindig idegesítőnek találtam, olykor-olykor.

Szóval minden folytatódott a régi kerékvágásban. Bár az öcsém nagyon hiányzott nekem, és néha elég rossznak éreztem magam, hogy nem tudtam rendesen szeretni, de úgy éreztem, ő végre boldog, és büszke rám, Kokira, Nakamarura és a szüleinkre is. Éreztem, ahogy azt várja, hogy hamarosan újra találkozunk.

Vége.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés