Cím: Heart Beat
Part: 6. fejezet 'b' verzió
Párosítás: Akame [ Akanishi Jin x Kamenashi Kazuya] utalások TaNakára [Tanaka Koki x Nakamaru Yuichi ]
Korhatár: R
Jellemzők: SLASH, AU, Incest
Disclamer: Nincs tulajomban senki, és semmi, valamint anyagi hasznom sem származik ebből.
A/N1: Kame szívbeteg.
A/N2: Jin szemszög
A/N3: És itt fogom folytatni. Remélem felcsigáztam megint a kedélyeket.
Bár a kezemben magazin volt, és igazából elég érdekes témakörökről írt, valahogy nem tudtam rá koncentrálni. Szinte két percenként néztem rá a mellettem lévő ágyra, ahol az öcsém feküdt, megint gépekre kötve. Bár még mindig utáltam azokat az izéket, amik ilyenkor kilógtak belőle, úgy éreztem akkor mellette kell maradnom. Tanaka és Nakamaru elmentek, csak a kórházba hoztak be. Maradni akartak volna, csak kaptak valami sürgős hívást, amit nem nagyon akartam firtatni. Hagytam hagy menjenek, hiszen megígérték, hogy később visszanéznek.
Halk torokhangok csapták meg a fülemet, miközben valami autós cikkre próbáltam fókuszálni. Az ágy felé pillantottam, ahol feltűnt, hogy Kazuya már ébren van. Felálltam a székről, majd az ágyára ültem, és megfogtam az egyik kezét.
- Jobban vagy? Fáj a fejed? – böktem óvatosan a fején lévő tapaszra a szabad kezemmel. Meglepődve tapogatta végig a feje búbját, és mikor kicsit erősebben megnyomta a ragtapaszt, és az alatta lévő sebet, felszisszent.
- Jól vagyok! – felelte mosolyogva, még ennek ellenére is. De nagyon nagy aggodalmat nem mutattam felé, hiszen a seb még friss volt. Természetes dolog, ha még fáj egy kicsit.
- Remek! Akkor felhívom anyut, hogy ne aggódjanak, mert jöttek volna csak dugó van a városban.
Megkönnyebbülve hagytam el a termet. Megijesztett Kazuya abban a pillanatban, amikor megláttam a földön fekve, eszméletlenül, ráadásul a feje is vérzett. De már semmi baja nem volt, s ez megnyugtatott.
Nyugodtan tárcsáztam anya számát, és újságoltam el neki, hogy nem kell sietniük Kazuya jól van. Meglepődve figyeltem, ahogy az orvosok elkezdtek rohangálni előttem. Bár kicsit összeszorult a gyomrom, a gondolattól, hogy valaki abban a pillanatban, a halál kapujában állhat, én azért nyugodtan mentem vissza Kazuya szobájába. Amikor megláttam azt a sok fehérköpenyt viselő férfit az öcsém ágya körül, megrémültem. Rémülten próbálva közelebb férkőzni, de a nővérke kiküldött. Dühösen, és idegesen hagytam el a termet, s amikor becsapták az ajtót az orrom előtt, legszívesebben belerúgtam volna valamibe. Úgy éreztem törnöm kell. Utáltam, amikor nem tehettem valakiért valamit. Ha azt várták el tőlem, hogy maradjak a seggemen és várjak. Ennél rosszabb érzés nem volt a világon. A tehetetlenség érzése.
Ijedtemben ugrottam egyet, amikor megéreztem egy gyengéd érintést a karomon. Megfordultam, és egy anyámmal egyidős terhes hölggyel találtam szembe magam. Pár pillanat múlva, rájöttem, hogy ő volt az a hölgy, aki Kazuyával egy szobán osztozkodtak. Értetlenkedve figyeltem a nőt.
- Ön és az a fiatalember nagyon jóba vannak? – kérdezte kíváncsiskodva.
- A testvérem – feleltem kicsit türelmetlenül. Nem volt kedvem akkor mással cseverészni.
- Szívbeteg az a fiú? – tette fel a következő kérdést, amire én egyszerűen csak bólintottam. – Remélem semmi baja nem esik.
- Miért aggódik érte? – kérdeztem meg kicsit se udvarias hangnemben.
- Mielőtt az a fiú vérthányt volna, olyan kedves tekintettel nézett rám, és a pocakomra. Láttam a szemén, hogy ő egy jó ember, akinek kár lenne távoznia.
Vettem egy mély levegőt, majd a kórterem felé fordulva kifújtam. A hölgynek igaza volt. Kazuya nem mehet el. Hiszen megígérte, hogy élni fog, csak miattam, de élni fog.
A teremből kijött egy nővérke, akihez rögtön odaléptem.
- Hogy van az öcsém? – hadartam.
- Kazuya-kunt sikerült visszahoznunk, és pár perc múlva az intenzív osztályra kerül – felelte nyugodtan a nővérke majd távozott. A megkönnyebbüléstől, felsóhajtottam, de az intenzív osztály szó hallatán elkapott megint a rémület, mint akkor.
- De legalább még él! – hallottam megint a hölgy kedves hangját. Válaszolni akartam, amikor az orvosok, kitolták az öcsémet a teremből. Rögtön mellé léptem, de az orvosok rögtön elküldtek.
Valamivel nyugodtabban ültem már le Kazuya ágya melletti kisszékre, hiszen tudtam, hogy – ideiglenesen – túl van az életveszélyen. Gyengéden megszorítottam a kezét, és a hüvelykujjammal simogattam a tenyerét. Fáradtnak éreztem magam, de nem akartam aludni. Ébren akartam lenni, amikor kinyissa a szemeit, és bágyadtan pislogat ide-oda. Mivel nem tudtam, mikor fog eljönni az idő, csak az ágyszélére döntöttem a fejemet, arra gondolva, hogy csak pihenek, és nem alszok el, de végül még is elnyomott az álom.
Halk motyogásokra ébredtem fel. Amikor kinyitottam a szememet apán nyugodt arcával találtam szembe magam. Megveregette a vállamat, majd kivezetett a teremből, és meghívott egy kávéra, míg anyu bent maradt Kazuyánál.
Bágyadtan, mint aki hetek óta nem aludt követtem apámat le a kórház büféjébe.
Amikor beléptünk a terembe, a hirtelen zsivaj fájt a fülemnek. Rég hallottam már annyi embert egyszerre beszélni. Leültem az egyik asztalhoz, majd pár perc múlva apám is csatlakozott, két nagy pohár, forró, erős feketével. Belekortyoltam, és máris jobban éreztem magam. Energia löketett adott nekem.
- Örülök, hogy Kazuya mellett maradtál végig – mondta apám, miután eltűntette a kávéja felét. Válaszul csak megráztam egy kicsit a fejem. – Örülök, hogy végül húsz év után, azért csak jó testvérekké váltok – folytatta tömény iróniával. A jó testvér szóra kicsit elhúztam a számat. Túlságosan jó testvérek.
- Eddig is egész jól megvoltunk, asszem. – Apám csak megcsóválta a fejét.
- Annak a műtétnek meg kell történnie a következő hónapban!
- Tudom. Majd kitalálok valamit. – Beharaptam az alsó ajkamat kétségbeesésemben, mert igazából fogalmam sem volt mit kéne tenni. Apa csak aprót bólintott.
- Menjünk vissza… - Megittam a maradék kávémat, majd felálltam és megindultam Kazuya kórterme felé.
Mire visszaértem, már Tanaka és Nakamaru is ott voltak. Apró mosoly suhant át az arcomon, amikor megláttam őket. Boldoggá tett, hogy ennyire aggódtak Kazuyáért. Belépve a terembe, elkomolyodtam. Nem szerettem soha sem, ha mások látják az örömömet. Rideg tekintély. Ezt akartam megőrizni mindig. De amikor megláttam, hogy Kazuya már ébren van, és valamit hatalmas nagy örömmel majszol, nem tudtam nem kimutatni a megkönnyebbülésemet, és a boldogságomat. Koki mellé furakodtam, majd beletúrtam a Kazuya hajába, jelezve, hogy megérkeztem hozzá. Kicsit meghökkenve nézett fel rám, de amikor meglátta, hogy ott vagyok, amint lenyelte a falatot a szájában, küldött felénk egy hatalmas mosolyt.
Kazuya úgy beszélgetett a szüleinkkel és a barátaival a délután folyamán, mintha mi sem történt volna. Én nem igazán szóltam hozzá a témákhoz, csak csendben figyeltem. Miután ránk szólt az egyik nővérke, hogy ideje lenne elmennünk, mindenki kicsit csalódottan, és szomorúan állt fel a helyéről. Megindultunk a kijárat felé, amikor meghallottuk Kazuya hangját.
- Jin… egy kicsit… - ennyit mondott. Hirtelen mindenki rám nézett, én meg adva az értetlent, végignéztem rajtuk.
- Mindjárt megyek utánatok! – motyogtam, majd visszaléptem Kazuyához. Amikor kiléptek a teremből, végig simítottam kedves arcán. – Igen, Kazuya?
- Csak szerettem volna pár percet veled lenni. Csak veled – suttogta. Megcsóváltam a fejemet, majd nyomtam egy puszit az arcára. Mikor el akartam volna húzódni tőle, éreztem, hogy Kazuya beletúrt a hajamba, és nem engedte, hogy tovább távolodjak tőle.
- Megláthatnak. Mindjárt jön az orvos – leheltem ajkaira, és próbáltam megemberelni magam, hiszen mégis csak egy kórházban voltunk.
- Annyira hiányzol… - felelte nagyon halkan, majd ajkait enyémre tapasztotta. Kicsit megszívta alsó ajkamat, majd elhajolt tőlem, egy sóhaj kíséretében. – Na menj. – Nyomtam még egy puszit a szájára, majd felálltam.
- Még benézek! Vigyázz magadra! – mondtam, miközben elhagytam a szobát. Miközben mentem a szüleim után, még találkoztam a kedves terhes nővel.
- Jobban van a fiú? – kérdezte.
- Igen, ha szeretné benézhet hozzá. A 482-esbe van.
- Lehet benézek majd! Vigyázz te is magadra! – felelte egy kedves mosollyal.
- Ön is, és a babára is! – Megérintette az elég nagy pocakját, majd egy mosollyal az arcán tovább ment.
Hamar hazaértünk, de a hangulat a családban nem volt annyira felvillanyozva, mint ahogy kellett volna. Kazuya jobban volt, az életveszélyes állapota elmúlt, de ahhoz hogy túlélje a következő hónapba meg kellett volna műteni, a pénz meg még mindig hiányos volt. Ráadásul apám hozzáállása is zargatott egy kicsit. Annyira másképp állt Kazuyához az utóbbi időben, de nem tudtam megmondani miért. Mindig is én voltam a kedvence, ez tény, és ő se titkolta, de mintha lemondott volna róla. Valamiért ezt éreztem. Talán kicsit elfáradt, és mivel ő se volt jó az érzelmei kimutatásában, felvette a mogorva álarcát.
Úgy döntöttem a délután folyamán, hogy ledőlök aludni. Már két napja nem aludtam rendesen, és már nagyon fáradtnak éreztem magam. Úgy dőltem rá az ágyra, mint egy farönk, és a legjobb az volt benne, hogy hamar el is aludtam. De a legrosszabb benne az volt, hogy hamar fel is keltem, a telefon irritáló zajára. Felmorrantam, majd valamit leordítottam, hogy vegyék már fel. De amikor meghallottam anyám zokogását, már nem tudtam félvállról venni a telefont, ami felköltött szép álmaimból. Kibattyogtam a konyhába, leültem egy székre, és vártam, hogy anyám neki kezdjen a magyarázkodásának.
- Kazuya eltűnt a kórházból – kezdte sírós hangon. Rögtön felpattantam a székről, és rémült kikerekedett szemekkel néztem rá anyámra. A kezem remegett az idegtől, és semmi másra nem voltam képes, csak egyhelyben állni, és valahogy megpróbálkozni, lenyugodni.
Folytatása következik
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Friss bejegyzések
Friss hozzászólások
Archívum