Cím: Crying Rain         
Part: 2. fejezet
Párosítás: Rihito x Kai [saját szereplők]
Korhatár: R
Jellemzők: SLASH,
Disclamer: Anyagi hasznom nem származik ebből.
A/N1: Kai Szemszög
A/N2: Csúnya beszéd.

Bár nem mondtam ki hangosan, de Rihito valami féle módon vonzott magához, de nem olyan értelemben. Ráadásul teljesen rossz hatással volt rám, mintha bele akarna keverni a rosszba, mivel ő maga is egy utolsó rohadék, szemétláda, mint jómagam. Amennyire vonzott, annyira irritált is egyaránt. És azok a rohadt kék szemei, amiben a pimaszság minden apró szikrája benne volt, és az a hülye, féloldalas mosolya. Legszívesebben bögréstől lenyomtam volna a kávét a torkán.

Miután elmondtam neki, hogy igazából átvágtam a fejét, semmit sem szólt. Csak felállt egy mosoly kíséretében – annak az idegesítő mosolya kíséretében – és odament a bátyjához. Bár azt mondta maradjak a helyemen, mert pár perc és visszatér, inkább leléceltem, és visszamentem dolgozni.

Fáradtan léptem ki az ajtón. Hatalmasat sóhajtottam, és feltöltöttem a tüdőmet friss levegővel – már amennyire a levegő friss lehet a fővárosban. Előkotortam a táskámból az MP3-mat, majd lassan elindultam hazafele. Rihito állt a házam előtt. El se tudtam képzelni, hogy tudta meg hol lakom. Talán a bátyjától. De akkor se volt joga, csak úgy betoppanni hozzám, vagyis a szállodába, amelyben a nyáron laktam. Fáradt sóhaj kíséretében mentem el mellette, nézve őt levegőnek. Nagyon nem volt kedvem a társaságához. Igazából semmihez sem volt kedvem. Csak le akartam dőlni a kanapémra, elszívni egy vagy két száll cigit, és csak bámulni ki a fejemből. Az aznapom elégé fárasztó volt. Valami hülye napokat tartottak, aminek értelmét mai napig nem értem mi volt, így annyi vendég volt, hogy egy ujjamra háromasztalnyi jutott.

De amilyen szerencsés embernek mondhattam magam, Rihito követett, egészen a szobámig. De igazából akkor sem hatott meg. A táskámba nyúltam és elkezdtem keresni a kulcsomat. Már magam elé képzeltem, ahogy rácsapom az ajtót, amikor meglebegtette a kulcsokat előttem.

-                    Csak nem ezt keresed? – kérdezte elégé pimasz hangnembe, amit elég gyakran használt, mikor velem beszélt.

Kicsit eltátottam a számat. Bele se tudtam gondolni, hogy ilyen könnyen megszerezte a kulcsokat, hogy ilyen könnyen meglopott. Szóval, bárki meglophatott volna, és nem csak a szobám kulcsát vették volna el. Miután egyre szélesebb mosoly ült az arcára, rájöttem elég hülye képet vághattam, így gyors rendbe hoztam arcvonásaimat.

-                    Kérem! – Megrázta a fejét. Én értük nyúltam, de ő persze, rögtön elkapta előlem.

Egy darabig még próbáltam megszerezni, de mikor már ránk szólt az egyik szállodalakó, hogy csendesebben, úgy döntöttem megadom magam. Rihito kinyitotta az ajtót, majd betessékelte saját magát. Levágta a kulcsokat az egyik szekrényre, majd a szobába lépve, rádőlt a kanapéra.

-                    Érezd magad otthon! – morogtam az orrom alatt, amit fogalmam sincs, hogy hallott meg, de rögtön felnevetet.

Beléptem a szobába, ahol Rihito már kisajátította a kanapét. Elővettem a szokásos fekete Marlboromat a táskából, ami rá pár másodpercre miután kivettem belőle a cigit a sarokba landolt, és rágyújtottam. Rihito megint csak a pimasz mosolyát mutatta, majd a zsebébe nyúlva elővette az ő saját cigarettáját. Piros Marlboro. Hülye cigis.

-                    Fekete Marlboro… jó megy falun – törte meg a cigarettázás varázslatos összképét.

-                    Ha már voltam, olyan hülye, hogy rászoktam, akkor legalább stílusosan csináljam – feleltem vállvetve.

-                    Logikus! Imádom, hogy olyan egyformák vagyunk!

-                    Cseppet sem hasonlítunk – válaszoltam két slukk között.

-                    Felőlem makacskodj! – Vont vállat megint. Idegesítetett ez a nemtörődöm viselkedése.  – Csütörtökön nagy buli lesz, bár még nem tudom hol. Érted jövök, oké? Majd iszunk egy jót, és betépünk! – magyarázkodott. Igazán csábító volt az ajánlat, és már majdnem bele is egyeztem, amikor rájöttem, hogy aznap nem lenne a legjobb.

-                    Pénteken dolgozom. Nincs kedvem elveszteni az állásomat – válaszoltam. És ez így is volt, nem csak valami hülye kifogás volt. Szükségem volt a pénzre, vagyis… hát nem is nekem volt rá szükségem.

-                    Milyen megfontolt és komoly lettél – morogta, majd befejezte a cigarettáját, és elnyomta a kávézó asztalon lévő hamutálba.

-                    Hagyjuk! – Nyomtam el én is a cigarettámat, majd óvatosan felé pillantottam. Már meg se lepődtem, hogy megint engem bámult. Ha nem lettek volna olyan irritálóan kék szemei, talán nem is zavart volna egyáltalán. – Kontaktlencse?

-                    Á-Á! Eredeti! – Kicsit meglepődve pillantottam fel rá. – Anyám egy tipikus amerikai szőke bombázó volt, hatalmas kék szemekkel. – Felnevettem.

-                    Világos!

Aznap este még sokat beszélgettünk. Ahhoz képest, hogy mennyire nem volt kedvem senki társaságához, mégis örültem, hogy így alakult. Ki tudja milyen unalmas délutánom lett volna, ha nem toppan be. Bár lehet akkor elindultam volna felfedezni a várost, de erre nem volt nagy valószínűség. Ahhoz túl fáradt lettem volna.

Rihito késő este ment haza. Félelmetesnek találtam, hogy ennyit tudunk beszélni. Úgy éreztem magam néha, mint két hülye kis liba, akiknek sose áll meg a bagólesőjük. Idegesített, hogy a nap végére rájöttem, mégis hasonlítunk. Túl sok közös témánk volt, és talán ha nem lettem volna a szarban, és nem kellett volna a pénz, továbbra is, ugyanolyan nem törődöm, rohadék srác lettem volna, mint Rihito. Megfontoltabb lettem az elmúlt pár hétben, mielőtt idejöttem. Muszáj volt ilyenné válnom. De Rihitonak nem. Irigykedtem rá. Gazdag volt, helyes volt, és élvezhette a fiatalságát. Egy nagy gyerek volt. Egy egoista, rohadék, gazdag gyerek.

Csütörtökön dél körül Rihito újra beugrott a kávézóba, de nem egyedül. Üdvözölte a bátyját, majd leült az egyik asztalhoz, és jelzett nekem. Bár éppen kifelé tartottam, hogy pótoljam a nikotin hiányomat, eltettem későbbre, és odamentem hozzájuk.

-                    Neked hozhatom a szokásosat, és ti mit kértek? – kérdeztem kicsit ridegebben a kelleténél. Nem szerettem idegeneknek, megmutatni az igazi oldalamat elsőre. Nem tudom miért, talán valamiféle elővigyázatosság gyanánt.

-                    Bocsi Kai-chan, ez nem jött be. Négy jegeskávé lesz, vagyis öt, mert egyet magadnak is hozol. – Kicsit meglepett a dolog. Amióta itt vagyok Rihito csak mokka kapucsínót ivott, de végül is 40°C-ba tényleg jobban esett a jegeskávé. Felírtam a rendelést, majd megindultam a konyhába. – Jah és Kai! Kint fogyasszuk, ha már volt olyan jó az időzítésünk, hogy megzavartuk a nikotin szünetedet. – Aprót bólintottam egy kis mosollyal az arcomon. Rihito kiismert, pedig alig kéthete ismerjük egymást személyesen. Elkészítettem a jegeskávékat, majd kivittem nekik. Amint kiszolgáltam őket, Rihito valamilyen oknál fogva bokán rúgott, én meg majdnem felestem.

-                    Hé! Ezt most miért? – kérdeztem hangomat megemelve.

-                    Megint nem rendeltél magadnak semmit! – Csóválta meg a fejét Rihito.

-                    Nincs szükségem a te ingyen szolgáltatásaidra! Egy kávét még magam is meg tudok venni.

-                    De ez nem felvágás akar lenni, ha arra gondolsz. Csupán baráti kedvesség – vágott vissza, mint egy durcás kisgyerek.

-                    Majd egyszer! – feleltem az üvegkorlátnak dőlve, miközben rágyújtottam.

-                    Amúgy ő Kai! Kai ők pedig a világ legnagyobb seggfejei, Mori, Yama-chan és Tamaki!

-                    Üdv! – lendítettem meg egy kicsit a balkezem feléjük köszönés gyanánt.

-                    Te jössz a mai buliba? – kérdezte az a Mori gyerek.

-                    Passzolom!

-                    Heh~ Beijedt egy kis főváros stílusi bulitól! – kezdte el a várható szöveget az a Yama-chan, vagy hogy hívják. Fáradt sóhaj hagyta el a számat. Elléptem a faltól, majd megindultam a másik irányba, el tőlük. Nem volt kedvem a társaságukhoz.

-                    Hogy beijedt! – röhögött fel a harmadik srác. Még egyszer felsóhajtottam, majd visszamentem az asztalukhoz, és elnyomta a még csak félig elszívott cigimet az ott lévő hamutálon.

-                    Azt hiszem, nem kell előttetek adnom a „nagyfiút”, aki minden szarban benne van. Tudjátok, veletek, gazdag pöcsökkel ellentétben, nekem meg kell dolgoznom a pénzért, és mivel nekem szükségem van rá, nem akarom, hogy kivágjanak innen. Szóval felőlem tarthattok, akármilyen beszari alaknak, nem érdekel! – Próbáltam megtartani a nyugodt hangnemet, de éreztem, hogy valamikor megemeltem a hangom, vagy éppen megremegett, az idegességtől.

 Az olyan alakokat utáltam a legjobban. A szülővárosomban, sose néztünk le senkit sem, mert nem tartozott a parti arcok társaságába. Sőt talán, még irigykedtünk is rájuk, mert ők nem voltak olyanok, mint mi, nem tették tönkre magukat.

Utoljára Rihitora pillantottam, aki csak a jegeskávéjával játszadozott, végül visszamentem a kávézóba és tovább dolgoztam. Egész nyugodt nap volt. Nem sok ember, bár nekem az volt. Nem voltam még hozzászokva ehhez a folyamatos melózáshoz.

Amint hazaértem este, bedőltem az ágyba, és aludni próbáltam. De valamiféle hangos zenebona egyáltalán nem hagyott nyugton. Abban a reménnyel, hogy mire visszatérek, abbamarad a zene, elmentem tusolni. Teljesen ellazultam a kád forró vízben. Ha nem hallottam volna továbbra is az idegesítő zenét, be is aludtam volna a kádban. Kimásztam a kádból, felhúztam egy fürdőköpenyt, majd kinéztem az előtérbe, ahol találkoztam még egy jó pár mérgelődő, pihenésre váló emberrel. Az egyik férfi beszólt a partizós emberekhez, akik három ajtóval arrébb tartózkodtak az én szobámtól.

Miután megígérték, hogy csendbe maradnak – amiből el tudtam képzelni mennyire lesz csend, kiindulva magamból és a barátaimból, akiket egyáltalán nem hatottak meg az ilyesmik – visszamentem átöltözni. Úgy döntöttem aznap este fogom felfedezni a várost, és nagyon reméltem mire visszajövök, már csend lesz. Már az ajtót zártam volna, amikor hirtelen valaki a hátam mögé lépett, és befogta a számat, majd a kezével belökte a még nem bezárt ajtót, és belökött rajta majd jött utánam. Már készültem megütni az alakot, amikor találkoztam azokkal az irritáló kék szemekkel.

-                    Rihito még is mit csinálsz? – Aztán leesett. – Ti partiztok a szomszédba…

-                    Pontosaaaaaaan~ - húzta el a szót. Láttam rajta, hogy félelmetes mennyiségbe ivott. Ahogy végignéztem rajta kirázott a hideg, a gondolatba, hogy én is ilyen ramatyul nézhettem ki minden buli után. – Kai-chan~ Rejts el! Nem akarok visszamenni ~ - Rihito továbbra is elhúzta a szavakat, mint egy elsős kisgyerek, aki először van szavalóversenyen. Rettenetesen idegesítő volt. – Kai-channal akarok maradni. – Tett felém egy határozott lépést, majd átölelt.

-                    Rihito eszednél vagy?! Engedj már el! – próbáltam kiszabadulni, de nagyon erősen tartott. Igazából meg se tudtam moccanni.

-                    Kai-chan nagyon aranyos~~- mondta egy hatalmas mosollyal, majd az ajkait az enyémre tapasztotta, és akkor hirtelen elkapott az érzés. Az érzés, amikor nem tudtam, hogy fiú vagyok e vagy lány.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés