Cím: Crying Rain
Part: 3. fejezet
Párosítás: Rihito x Kai [saját szereplők]
Korhatár: R
Jellemzők: SLASH,
Disclamer: Anyagi hasznom nem származik ebből.
A/N1: Rihito Szemszög
A/N2: Ciccnek. :D
A/N3: Lusta voltam átolvasni. Örüljetek hogy megírtam. XD
A/N4: Boccs öhm. .. 3 vagy 4 hónap kimaradásért. ^^"


 Az utolsó emlékem az éjszakáról az volt, hogy Mori a kezembe nyomta a füvet, majd ahogy csak szívtam, és szívtam egyre jobban éreztem a hatását. Nem kellett sok idő, míg úgy éreztem totál kiütöttem magam. Ezért nem tudtam rájönni, hogy kerültem egy idegen ágyba, és igazából már egy kisebb félelem is rám tört, hogy vajon mit csináltam, míg a fű hatása alatt voltam. Nem tudom mi értelme volt ennyire kiütni magam, vagyis ennyire szar kész még sose voltam életemben, pedig már nem egyszer akadt drog a kezembe, és nem egyszer ittam már liter mennyiségben az alkoholt.
Kinyújtottam a kezem és elkezdtem valami után kutatni, és végül a kezembe akadt egy kislámpa. Felkapcsoltam. Akkor szemem elé tárult, egy kicsi, rendetlen hálószoba. Két-három alsógatya be volt hajítva a sarokba, néhány dobozt is láttam, amibe még valamiféle holmik voltak. Hirtelen átfutott az agyamon, hogy talán Mori vett egy új kérót, de hamar elvetettem ezt a lehetőséget, mert minden bizonnyal én arról tudtam volna.
Kimásztam az ágyból, majd megindultam, igazából fogalmam sincs hova. A testemet elég nehéznek éreztem, alig bírtam mozogni, de végül kilyukadtam egy kis nappaliba, ahol a kanapén valaki feküdt. Közelebb csoszogtam hozzá, hátha alszik. Igazából csak mosolyogni tudtam, mikor megláttam a tulajdonosát a háznak. Szőke kusza tincsei eltakarták kicsit gyerekes, kisfiús arcát. Kai volt az.
Igazából nem mertem belegondolni, hogy kerültem be a hálószobájába, és ezzel kikényszerítve őt a nappaliban lévő kis kanapéra. De annyira békésen aludt, hogy igazából nem mertem megkockáztatni, hogy esetleg bevigyem a saját ágyába.
Hirtelen elfogott a rosszullét, amiből előre láttam, nem lesz semmi jó, így gyors feltéptem a vécé ajtaját, és kicsit elszégyellve magamat, belehánytam. Igazából tökre leszarnám, azt hogy kihányom magamból az italt, ha nem lenne ilyen teljesen ködös a szituáció, hogy mégis hogyan kerültem Kai lakásába, és egyáltalán előtte miket műveltem. Megmostam a kezem, és közben arra gondoltam, hogy míg alszik lelécelek, de mikor kiléptem a fürdőből, Kai már a konyha ajtófélfájának – ami a fürdővel szemben volt közvetlen – dőlve várt rám. Nagyot nyeltem.
- Hogy vagy? – kérdezte rekedtes, álmos hangon.
- Megvagyok – motyogtam az orrom alatt.
- Elégé átléptetek bizonyos határokat tegnap Rihito – csóválta a fejét. – Ami úgy mond nem is zavart volna, ha… na mindegy. Hülye voltál és kész. – Vont vállat én meg az egészből nem értettem semmit sem.
- Ha…? – kérdeztem vissza, de Kai csak továbbra is a fejét rázta. – Igazán örülnék ha befejeznéd azt amit elkezdtél.
- Nem hiszem, hogy tudni akarod Rihito. – Felvontam az egyik szemöldökömet értetlenségemben.
- Kai bökd már ki mi a fenét csináltam, míg a drog hatása alatt voltam? – ordítottam le, és már nekem fájt hallani a saját kétségbeesett hangomat. Kai felsóhajtott, jelezve hogy feladja, majd odalépett hozzám, és a mutatóujját éppen hogy végig húzta az ajkaimon. Bután pislogtam rá, és nem tudtam mire akar ezzel az egésszel mondani nekem. – Valamit csináltam a száddal? – kérdeztem értetlenkedve. Kai megcsóválta a fejét, mintha a világ legnagyobb őrültségét kérdeztem volna, és egy kicsit el is mosolyodott hozzá. Odahajolt a fülemhez. A lehelete csiklandozta. Egy apró szót súgott bele, én meg amiatt az egy apró szó miatt, majdnem kirohantam a vakvilágból.
- De elnézem neked, mivel be voltál tépve, mint atom – nevetett fel, de én ezen nem tudtam nagyon nevetni.
- Ez nem vicces… - morogtam az orrom alatt.
- De igen az… - Halkan felkuncogott, talán nagyon mókás arcot vághattam.
Valamilyen oknál fogva, ez nagyon abszurd volt számomra. A térdem megremegett, majd lerogytam a földre és egy pontot kezdtem el bámulni a padlón. Valami fehér foltot, ami nem tudom mi volt. Talán valami padlóhiba. Vagy festék? Esetleg… tejszínhab? Bugyuta gondolatmenetemből Kai érintése a vállamon rázott fel. Kicsit félve pillantottam fel rá, de ő csak mosolygott. Egy picit.
- Ne emészd már magad. Nem történt semmi sem. De ha ennyire engesztelni akarsz, van egy ajánlatom a számodra. – Kicsit pimaszabbra húzódott előbbi kedves mosolya, de úgy éreztem, bármit – vagyis majdnem bármit megteszek – csak hogy legyőzzem, ezt a hülye.. bűntudatot. Asszem’ ez a helyes szó rá.

Városnézés?!?!? Erre számítottam a legkevésbé, de végül is… örültem neki. Mert ez nem olyan lehetetlen dolog volt, amit nem tehettem volna meg, és úgy éreztem kell nekem a kikapcsolódás, egy kicsi. Ráadásul, olyan régen jártam már én is a városban, úgymond normálisan.
Először megmutattam, a turisták kedveltebb részeit. Parkokat, szentélyeket, templomokat, majd végül elvezettem, amit a fiatalok élveznek jobban. Rengeteg szórakozóhelyet, karaoke bárt, bevásárlóközpontot, meg minden ilyesmit. Csinált pár képet, vásárolt néhány apróságot az otthoni barátainak. Totál fel volt pörögve, mint valami kisgyerek. Én pedig csak követtem, mint az óvó bácsi.
- Rihito! – szólt felém, miután kijöttünk a pizzériából, amibe betértünk, hogy letudjuk a vacsoránkat. Ugyanis már annyira elhúzódott az idő, hogy besötétedett. – Még egy helyre el akarok menni, utána békén hagylak, esküszöm. – Bátorítóan felém mosolygott. Akkor jöttem rá, hogy szeretem, mikor mosolyog, főleg mert elég ritkán tette. De azért szerettem, mert mindig szívből tette, és akkor a szeme is csak úgy ragyogott. Azok a barna szemek. Felsóhajtottam.
- Hova szeretnél elmenni?
- A Tokió toronyhoz. A tetejére.
- Ezt hamarabb is mondhattad volna. Mire kivárjuk azt a nagy sort ~ - húztam el a mondatot, mint valami hisztis gyerek. Amint kimondtam meg is bántam, mert a mosoly eltűnt Kai arcáról.
- Igazad van. Azt majd egyszer egyedül kivárom. Menjünk akkor! – Már meg is indult, bár fogalmam sincs merre. A keze után kaptam, hogy megállítsam, de rögtön el is kaptam.
- Várj! Talán tudok valamit a sor ellen tenni – küldtem felé egy bátorító mosolyt, majd elővettem a telefonomat és tárcsáztam egy bizonyos számot.

Nem tellett sok időbe, és már a torony legtetején is voltunk. Igazából mindig is utáltam kihasználni a lehetőségeimet, a tényt, hogy én bármit megtehetek, mert a miniszterelnök fia voltam, de úgy voltam vele, akkor kicsit megtörhetem a szokásokat. Bár ezt nem mondtam el Kainak, pedig míg haladtunk fel a liftben, a legteteje felé, állandóan ezt kérdezgette, és már az a sok millió miért rohadtul idegesített. Körülbelül, még 10 emelet volt a tetejéig, mikor meguntam, és nekivágtam a falhoz. Az állnál fogva megfeszítettem a fejét, hogy ne tudjon megmozdulni, majd odahajoltam hozzá, alig pár centire az arcától.
- Még egy kérdés, és nagyon-nagyon mérges leszek Kai-chan. Érd be annyival, hogy én nekem van némi előnyöm a turistákkal szemben, oké? – Egy pillanatra megremegett a tekintete, a szituáció miatt, de végül egy laza tekintetemeléssel elintézte, de nem tolt el magától.
- Csak kíváncsi vagyok, és szeretnélek kiismerni, ha ez baj, akkor tartsd meg magadnak a kis titkaidat. – Néha annyira feltudott húzni, ezzel a közömbös hangnemével. Irritáló volt, milyen semmilyen módon, tudott beszélni, mintha tényleg nem érdekelné.
- Talán… egyszer… - sóhajtottam fel, és elengedtem az állát, de nem léptem hátrébb. Lehajtottam a fejemet, majd egy újabb sóhaj hagyta el a számat. Újra felnéztem rá. Tekintetemet belefúrtam az ő barna íriszeibe, mert úgy éreztem attól kicsit lenyugodhatok, elfedhetem a dolgokat. Amikor vele voltam, sosem emlékeztem a családomra és annak helyzetére. A lift pityegése, ami jelezte, hogy megérkeztünk, lökött vissza a valóvilágba. Elléptem tőle, majd kisétáltam a liftből.
Előkerestem a cigimet, majd nem érdekelve a hatalmas táblát, ami előttem villogtatta, hogy NO SMOKING, rágyújtottam. Kai hatalmas kikerekedett szemekkel nézett ki az üvegen keresztül. Lehetett látni rajta, hogy hatalmas öröm ez számára. Elővette a telefonját, majd valakit felhívott.
- Képzelt a Tokió torony legtetején vagyok, és annyira fantasztikus – kezdte rögtön a mondandóját. – Úgy sajnálom, hogy te nem lehetsz itt velem – folytatta kisebb szünet után, szomorúbb hangnemben. – Ígérem, egyszer elhozlak ide, és megmutatok minden helyet, amit ma láttam. – folytatta boldogan, majd pár perc után megint ő beszélt. – Egy barátom mutatta meg nekem a várost – Ennél a mondatnál rám pillantott. – Na ne sírj, hamarosan hazamegyek. – Párpercig csend volt, majd végül Kai, már csak elköszönt. – Te is nekem. Tudom, tudom, én is. Szia.
- Hű, valakinek nagyon hiányzol – jegyeztem meg, miután zsebre vágta a telefont.
- Megígértem neki, ha itt leszek, felhívom – felelte megint olyan semlegesen, majd körbenézett megint. – Szegény soha sem fog tudni eljutni ide. – Ökölbe szorult a keze, végül elővette a cigijét, mert ebben találta meg a kibújóját az idegesség elől. A keze annyira remegett az idegtől, hogy alig bírta meggyújtani a cigarettáját.
- Kai – szólítottam meg halkan, majd közelebb léptem hozzá. Mielőtt válaszolt, elszívta az egész szálat, majd felém fordult.
- Menjünk, jó? – aprót bólintottam majd beszálltunk a liftbe. A hangulat elég lehangoló volt. Csend volt, Kai a falnak dőlve próbálta lenyugtatni magát, és nem mutatni, hogy legszívesebben kiordítaná egész bánatát, amit előttem nem mert megtenni. Én csak csendesen bámultam kifele, amikor egyszer csak megremegett a lift, én meg előre estem. Kai felém pillantott, és halkan felkuncogott az esésem látványán. Leguggolt mellém, majd körbenézett a kis szűk helyen. – Úgy tűnik itt ragadtunk.
- Vettem észre… - morogtam. Feltérdeltem, majd benyomtam a segédhívó gombot. Végül megtudtuk, hogy körülbelül két órát várnunk kell, míg kiszednek minket innen. Mindketten nekidőltünk a lift egy-egy oldalának. Pár perc csend után, végül én törtem meg. – Miért lettél olyan ideges, miután letetted a telefont?
- Anyut hívtam fel – kezdte. Hatalmasat sóhajtott. Felállt, majd lenézett rám. – Anyu le van bénulva, nyaktól lefele, így most már csak az ágyban maradhat. Nem tehet semmit. A nővérem vigyáz rá. – Hatalmasat kellett nyelnem. Ilyesmire nem számítottam. Azt hittem a barátnőjével beszélt, és a pénz miatt lehetetlen, hogy ide eljusson. De ez… így sokkal szívszorítóbb volt. – Szóval, lehetetlen. – Keze megint megremegett. Lehunyta a szemét, és vett egy mély lélegzetet. Megszorítottam a csuklóját.
- Nem tudom elképzelni, milyen érzés lehet… de nyugodj meg jó? – suttogtam, miközben igyekeztem a tekintetét kerülni, de végül mégis felnéztem rá. Hirtelen megremegett a lift, mi jelezte, hogy már a közelben vannak, a segítők. De a rázkódás miatt, Kai az ölemben landolt, és a hirtelen nehézsúly miatt, ami rajtam landolt, megfájdult a hasam. Kai ijedten pillantott körbe, mert nem tudta mi van, én meg próbáltam nem túl fájdalmas képet vágni. – Jól vagy? – kérdeztem.
- Még élek… De ez mi volt? – vállat vontam. Gondolom a helikopter, mi felhozta a szintünkre a karbantartót, de annyira nem volt kedvem megnyikkanni, hogy inkább csak befogtam. A karom Kai dereka köré helyeztem. – Rihito…
- Anyudnak már semmi esélye, hogy újra megmozdulhasson? – vágtam közbe. Éreztem, hogy megint megfeszül a teste. Megrázta a fejét. – Mi történt?
- Autóbaleset. Amibe ő lebénult, apu meg bele is halt. – Éreztem, hogy nehéz róla beszélnie. Beharapta alsó ajkát, kétségbeesetten nézett körbe, mert el akarta rejteni meggyötört arcát, végül csak belefúrta a vállamba. Éreztem hogy néha megremeg a teste, de én nem szóltam semmit csak néha-néha óvatosan végig simítottam a hátán. Az volt az első, és egyben utolsó alkalom, mikor sírni láttam őt.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés