Cím: Crying Rain
Part: 4. fejezet
Párosítás: Rihito x Kai [saját szereplők]
Korhatár: R
Jellemzők: SLASH,
Disclamer: Anyagi hasznom nem származik ebből.
A/N1: Kai Szemszög
A/N2: nem olvastam át ha hiba van szóljatok.
A/N3:  Véleményekre éhezem OWO
A/N4: Elég uncsi egy fejezet lett D: 
 

Elég könnyen kijuttattak minket a liftből, és leszállítottak minket a földre. Aminek én még jobban örültem, mert már nem bírtam mutatni szánalmas viselkedésemet Rihitonak. Utáltam kimutatni a gyengédségemet másoknak, hogy igenis én is vagyok sebezhető. Ráadásul pont ennek a barátomnak, akinek valószínűleg, tényleg nincs gyengesége. Vagyis, biztos van, csak ő inkább meghalna, mint hogy kimutassa.

Amint leértünk, én megkerestem a közeli mosdót, és megmostam az arcomat. Ahogy kiléptem az ajtón, Rihito már várt rám. Felsóhajtottam, majd mintha mi sem történt volna elsétáltam mellette, és megindultam valamerre. Nem akartam most beszélni vele. Ahhoz túl gyáva voltam. De tudtam, hogy reménytelen a próbálkozásom. Úgyis utánam jön. És így is lett, a karomnál fogva visszarántott magához. Felpillantottam rá egy röpke pillanatra, de rögtön el is kaptam a tekintetemet. Megint azok az idegesítő, aggódó kék szemek. Amennyire el tudtam halni rajtuk, hogy milyen szépek, ráadásul igaziak, annyira fel tudtak idegesíteni is.

Lepillantottam a karomra, amit még mindig nem engedett el. Kikaptam erős szorításából, majd megint felnéztem rá. Meglepett mikor mosolygós arcával találtam szemben magam. Mosolyog. Rajtam. Tudtam, hogy egy rosszindulatú seggfej, de azért reméltem, hogy nincs annyira gerinctelen, hogy kinevet azok után, ami történt. A liftben olyan kedves volt. Hátat fordítottam neki, és újra elindultam. Pár perc múlva mikor már az utca végén jártam, és meglepődve tapaszteltem, hogy nem jött utánam. Örültem neki, mert most nem voltam kíváncsi a társaságára, de azt hittem van olyan makacs, hogy utánam jöjjön.

Nyugodtan kezdtem el sétálgatni a város, még mindig zsúfolt, fényekben gazdag utcáin. Furcsa volt számomra, hogy még hajnali egykor is ennyi ember van az utcán. És ennyire nyugodtan sétálgatnak, mintha itt nem kéne félni semmitől. A mi kisvárosunkba, mi voltunk a veszély azok számára, akik ilyenkor tartózkodtak az utcákon. Mindegyikbe belekötöttünk, megvertük őket, a lányokat bántottunk. Akkor így visszagondolva, elégé szánalmas embernek találtam magam. Akkor örültem, hogy már nem ugyanaz a régi személy vagyok. 

Nem tudtam, hova lyukadtam ki, de már nem a békés, zsúfolt utcákat jártam az biztos. Elégé lehangolt, és szar egy hely volt. ÉS a legnagyobb szívás az egészben az volt, hogy fogalmam sincs hogy jutottam el oda, és egyáltalán hogyan juthatnék vissza. Kicsit elkapott a pánik. Átfutott az agyamon, hogy felhívom Rihitot, de végül elvetettem ezt az ötletet. Meg tudom én magam is oldani. Próbáltam felidézni az utat, és visszasétálni, de nem jutottam sokra.

Végül még is elővettem a telefonomat, és tárcsáztam azt a számot.

-                    Igen~? – hallatszott a szórakozott válasz Rihitótól. Lehetet hallani a hangján, hogy élvezi, hogy hozzáfordultam segítségül, azok után, hogy ott hagytam. Legszívesebben letettem volna, de úgy voltam vele, ha már nem is jön értem, legalább magyarázza el, hogy jutok vissza a szállodához.

-                    Figyi Rihito~ Örülnék ha segítenél, mert fogalmam sincs hol vagyok! – Hirtelen elkapott valamiféle rossz érzet. Körbenéztem, és valami idegen csoport közeledett felém. Elkezdtem sétálni, mintha nem történne semmi, s közben tovább beszéltem. – Valami gettóféle helyen vagyok, ahol még címet se látok, de nagyon örülnék ha elmagyaráznád, hogy jutok vissza!! – próbáltam sürgetni, mert még mindig követtek.

-                    Gettóféle hely? – ordította az egyik, majd elkezdett utánam szaladni. Nagyot nyeltem, majd én is elkezdtem szaladni

-                    Rihito örülnék ha segítenél! – ordítottam bele a telefonba, de a következő pillanatban már nem volt a kezemben. Az egyik férfi kikapta, majd zsebre vágta.

Nem lettem volna, ennyire megijedve, ha egyszerre nem öten jönnek rám. Semmi esélyem nem volt. Ketten lefogtak, a másik három meg ott ütött, rúgott ahol ért. Végül a földre rogytam, és akkor már mindannyian ütöttek, rúgtak. Már beletörődtem a sorsomba, amikor hirtelen abbamaradt minden. Nem tudom mi történt, mert képtelen voltam megemelni a fejem, hogy körbenézzek. Hirtelen az egyik férfi felordított, majd hallottam valami sustorgás félét, végül cipők kopogása jelezte, hogy elrohantak.

Mikor felébredtem, egy puha ágyban találtam magam egy nagyon világos szobában. Kimásztam az ágyból, már amennyire tudtam, mert minden egyes mozdulat fájt. A szobában egy hatalmas nagy ablak volt, amin a fénysugár csak győzött áttörni. És csodálatos kilátás nyílt belőle Tokió városára. Nem tudtam elképzelni, kinek a házába pottyanhattam, de ízlése az volt.

Hirtelen kopogás hallatszott. Az ajtó felé kaptam a fejem, és hirtelen nem tudtam, mit kéne csinálni. Mondhatom egyáltalán azt, hogy szabad? Nem is az én házam volt. Végül, csak egy kicsit megköszörültem a torkomat, mire az ajtó kinyílt. Egy középkorú férfi nyitott be, komornyik egyenruhában. Értetlenül néztem rá.

-                    Örömmel látom, hogy a fiatalúr felébredt! Ruhákat hoztam magának. – A férfi letette őket a z ágy szélére. – Elvileg egy a mérete a gazdámmal, szóval viselje egészséggel. Miután végzett fáradjon le, a reggeli… - Rápillantott az órájára. – Három perc és 43 másodperc múlva tálalva lesz. – Nem tudtam mit felelni, így csak egy aprót bólintottam.

Tátott szájjal figyeltem végig, ahogy elhagyja a szobát. Igazán meglepett ez a cselédes, meg fiataluras dolog. Nem igazán voltam hozzászokva. Kíváncsi voltam milyen gazdag ficsúr talált meg. Felöltöztem, majd nagy nehezen letaláltam a konyhába. A ház amibe voltam, nagyobb volt min az egész városom.

Beléptem az ebédlőbe, ahol már egy nagy asztal meg volt terítve mindenféle finomsággal. Tátott szájjal néztem végig az asztalon. Ennyit ételt, még én se tudtam volna elképzelni, és akkor nem is beszélek az etiópokról.

Meglepettségemet két kar a derekam körül térítette ki. Ijedtemben ugrottam egyet, amitől minden porcikám megfájdult, így nem tudtam megállni, hogy egy fájdalmas szisszenés ne hagyja el a számat.

-                    Hé, nyugi mér. Csak én vagyok! – mondta az idegen, akinek igen ismerős hangja volt. Felé fordultam, és hirtelen nem is tudtam mit tehetnék. De végül arra jutottam, hogy meg se kellett volna lepődnöm.

-                    Rihito~ - aprót bólintott felém. – Te segítettél..?

-                    Ki más? De mit ne mondjak jól meg ijesztettél. Azt hittem későn érkezek, sőt ha bele gondolok későn is érkeztem, csak rád kell nézni – Rihito olyan gyorsan hadart, hogy igazából nem is értettem mit mondott. A lényege meg volt, és örültem, hogy aggódott miattam… egy kicsit.

-                    Hogy találtál meg? – kérdeztem.

-                    Nem fontos. A lényeg, hogy megtaláltalak – Érdeklődő tekintettel néztem rá, remélve hogy kihúzhatom belőle a választ, de teljesen reménytelen volt.

Csak megborzolta a hajamat, majd leült az asztalhoz. Követtem a példáját. Bekaptam pár falatot, de nem igazén voltam éhes. Nem kívántam az ételt. Megvártam míg Rihito befejezi, majd felmentünk együtt a szobába, amibe aludtam. Leültem a kanapéra, de akkora lendülettel, hogy nem sok kellett ahhoz, hogy felordítsak fájdalmamban. Nem tudom elképzelni mi lehetett a hátammal, de kurvára fájt.

Rihito egy szó nélkül leült a kanapéra, s a hátát maga felé fordította. Leoperálta rólam a pólómat. Ijedt tekintettel néztem hátra a vállam felett. Végig simított valami vonalban, ami valamiért nagyon fájt. Nem tudtam megállni, hogy ne nyögjek fel fájdalmamban. Zavaromban a tekintetem ide-oda cikázott. Rihito annyira természetesen simogatta a meztelen hátamat, én meg már nem tudtam mit csináljak. Nem igazén voltam hozzászokva az ilyesmikhez, de azért jól esett. Kedvessége, ami minden egyes mozdulatában benne volt. Nagyon régen volt már ilyesmiben részem, de sose hittem volna, hogy ezt pont tőle fogom megkapni.

Kicsit megugrottam mikor megéreztem Rihito puha ajkait a hátamon. Ő felé fordultam, és értetlenkedve néztem rá. Nagyot nyeltem, és egy kicsit még hátrébb húzódtam.

-                    Rihito... – suttogtam a nevét, mert másra nem voltam képes. Nem mondott semmit, csak egyre közelebb húzódott hozzám. Kicsit megrémültem, és csúsztam még egy picit hátrébb, de végül megálltam. A barátom velem szemben közbe még közelebb jött hozzám. Megfogta a karomat, majd óvatosan végigfektetett a kanapén.

-                    Sajnálom, Kai~ - Felvoltan az egyik szemöldökömet. Nem értettem miért kér bocsánatot. Egy pillanatra azt hittem, azért mert rám nyomult, így spontán, de miután nem mozdult egy millimétert se távolabb, már nem értettem miért kért bocsánatot. De abban a pillanatban, amikor megéreztem ajkait az enyémen, valahogy minden kitörlődött az agyamból. Puha ajkai egy pillanatra se engedték el enyéimet. Az a hatalmas birtoklási vágy, amit éreztem abban a rövid pillanatban, valahogy magával ragadt. Óvatosan eltoltam magamtól. Kék szemei szomorúságban csillogtak, én meg valamiért annyira megsajnáltam.

-                    Rihito ~ - Végig simítottam szép arcán, beletúrtam kezemet puha hajába, és végül ott pihentettem meg. – Hülye vagy!

-                    Tudom… - lehelte. – De legalább előre bocsánatot kértem!

 Picit elmosolyodtam, majd egy kicsit felültem, hogy arcunk egy magasságba legyen. A hátam megint megfájdult, de próbáltam nem mutatni. Tovább játszadoztam a hajtincseivel. Igazából nem értettem miért csinálom, de valahogy annyira nem zavart. Természetesnek tűnt. Rihito küldött felém egy apró mosolyt, majd újra magához húzott, és megcsókolt. Most én is viszonoztam, az apró csókot, ami végül még hosszabb lett, és szenvedélyesebb. 

Hangos kopogás szakított el minket egymástól. Rihito leugrott rólam, majd kényelmesen elhelyezkedett mellettem a kanapén. Én nyugodtan visszavettem a pólómat, és üldögéltem mellette. Majd Rihito megadta az engedélyt, hogy belépjenek.

-                    Rihito úrfi! Az orvos pár percen belül megérkezik, hogy megvizsgálhassa a fiatalembert! – A komornyik rám pillantott, majd vissza gazdájára.

-                    Köszönöm, Aoyama! Kísérje fel a doktor urat, ha megérkezik!

-                    Ahogy parancsolja! – majd távozott.

-                    Nem kell nekem orvos! – fordultam felé, amint elment a cseléd. – Meggyógyulok magamtól is.

-                    Kai! Egy hatalmas seb van a hátadon, amit éppenséggel egy kés okozott. Aoyama, el tudta látni egy kicsit, de az ő tudása nagyon kevés hogy meggyógyuljon! Megvizsgál az orvos és kész!

-                    De… – már közbe szóltam volna, ha nem fojtotta volna belém a szót egy újabb pimasz csókkal. Egy picit visszacsókoltam, de ő rögtön el is húzódott.

-                    Aggódok miattad. Ez minden – lehelte ajkaimra. Belenéztem türkiz kék szemeibe, amiből rájöttem hogy igazat mond. Aprót bólintottam, majd végül újabb kopogtatás hallatszott az ajtón. – Szabad! – kiáltotta Rihito, és az orvos belépett.

Folytatása következik

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés