Cím: Crying Rain
Part: 5. fejezet
Párosítás: Rihito x Kai [saját szereplők]
Korhatár: R
Jellemzők: SLASH,
Disclamer: Anyagi hasznom nem származik ebből.
A/N1: Kai Szemszög
A/N2: nem olvastam át ha hiba van szóljatok.
A/N3:  Véleményekre éhezem OWO
 

Nem hittem volna, hogy a kórházban lyukadunk ki. Állítólag Kai sebe elfertőződött, ráadásul vért is vesztett, elég nagy mennyiségben, ami miatt végül az orvos beutaltatta. Miután az orvos kiment a kórterméből, bátorkodtam belopakodni hozzá, pedig elvileg nem lett volna szabad. De én szerettem kockáztatni. Óvatosan kinyitottam az ajtót, és bekukucskáltam rajta. Kai az ágyon ült, és az ablakon bámult kifele. Az arcán egyfajta dühöt olvastam le. Keze ökölbe szorult. Beléptem hozzá, és leültem ágyára. Felém pillantott, üres tekintettel, majd újra az ablak felé bámult. Kicsit megijedtem, hogy talán rám haragszik, de végül elvetettem ezt a gondolatot, mivel nem tettem semmit sem, amiért kiérdemeltem volna szúrós pillantását.

-                    Kai… Mi ez a búskomorság? Az orvos szerint komoly bajod nincs – próbáltam kicsit javítani a légkörön, de amikor válaszul csak egy szúrós tekintetet kaptam, rájöttem nem értem vele sok sikert.

-                    Egy hétig bent kell maradnom – morogta az orra alatt.

-                    Az nem olyan sok… hamar el fog telni! – feleltem, miközben kisimítottam egy kusza szálat arcából.

-                    Dolgoznom kell! Anyuék számítanak rám! – emelte meg a hangját. Mérge végig csattant a levegőben. Tapintani lehetett. Apró mosollyal megcsóváltam a fejem, majd magamhoz öleltem óvatosan. – Rihito… - morogta bele a pólómban.

-                    A heti munkabéredet kifizetem neked, és átutalom a családodnak! – Éreztem, hogy szóra nyissa a száját, de én közbe vágtam. – Gondolom, ez ellenedben van, szóval, majd aprónként téríted nekem, rendben?

-                    De az nem is a te pénzed, hanem a szüleidé. Ez így nem korrekt dolog. – Elhúzódott tőlem, majd felnézett rám. – Nem fogadhatom el!

-                    De ha annyira szükséges neked a pénz el kéne fogadnod nem? – Hallottam, ahogy egy hatalmasat nyel, és zavarában a tekintete ide-oda cikázott a szobában. – Majd térítesz, de akkor az a szüleim számlájára megy, jó? – Aprót bólintott, majd fejét mellkasomnak döntötte. Kicsit meglepett a kezdeményezése, de nem szóltam semmit sem. Kedvesen simogattam a karját, míg fel nem tűnt, hogy elaludt. Visszafektettem az ágyára, betakargattam, majd kilopóztam a szobájából.

Azaz egy hét igen hamar eltelt. Igyekeztem minden nap meglátogatni Kait, de sajnos nem mindig alakult, ahogy elterveztem. Leginkább a családom miatt. De akkor ott tudtam lenni, amikor kiengedték. Fit és vidám volt. Szeme ragyogott. Egészen más volt a srác, mint a kórházban. Lehetett látni rajta, hogy felszabadult érzés töltötte el, amikor átlépte a kórház kapuját. Mellém lépett, és még egy kedves mosollyal is megkecsegtetett. Viszonoztam a mosolyt, csak egy kicsit szélesebb változatba, majd átkaroltam a vállát, és elindultam vele Tokió zsúfolt utcái felé. Nem igazán volt tervem pontosan, mit csinálhatnánk, csak úgy gondoltam, kihasználhattuk volna a csodálatos időt, és hogy újra semmi baj nincs. Sőt. Sokkal jobb volt minden, hiszen már az enyém volt. Vagyis azt hiszem. Igazából akkor még nem tudtam pontosan mi is volt köztünk, de én reménykedtem magamban, egy kicsit.

Este 11 körül érkeztünk meg Kai lakásához, vagyis hotel szobájához. Beinvitált magához, hogy igyunk még meg valamit. Jobb dolgom nem volt, és úgy gondoltam minél később érek, haza annál inkább bosszantom fel apámat. Hamar igent bólintottam rá. Leültem a kicsi nappali kanapéjára, míg ő a konyha felé vette az irányt. Nem igazán bírtam sokáig a seggemen ülni, így elkezdtem a kicsi hotel lakosztályán járkálni. Enyhén vicces érzés fogott el, amikor a szobájába érve, eszembe jutott, azaz alkalom, amikor részegen, és betépve nála maradtam, majd szarkész állapotban telehánytam a vécéjét. Bár az emlék elég kínos volt, talán akkor kezdődött el minden.

-                    Nektek, gazdag ficsúroknak nem tanítják meg, hogy más szobájába nem léphettek be engedély nélkül? – hallottam a hátam mögül a pimasz kérdést. Rápillantottam, de nem igazán érdekelt a dolog. Válaszul csak vállat vontam, majd visszamentem a nappaliba és leültem a kanapéra. Egy poharat nyomott a kezembe, amibe csak egy egyszerű, hangulatot megadó vodkanarancs volt.

-                    Hagyjuk ezt a témát – feleltem, majd belekortyoltam az italomba.

-                    Miért nem szeretsz róla beszélni? Nem lehet olyan rossz… - Megint az a semleges hang nem volt. Bár már kezdtem hozzászokni, azért elég bosszantó volt.

-                    Nem is azzal van a bajom, hogy pénzem van, hogy mindent megkapok a szüleimtől. Maguk a szüleim az irritálóak. – magyarázkodtam. – Tudod egy politikusnak a gyermeke legyen, udvarias, művelt, jó modorú, kedves.

-                    Az szívás, hogy egyik tulajdonságban nem ismerek rád? – vágott közbe nevetve.
Égnek emeltem a tekintetemet, de végül is igaz volt. Egyik sem illet rám. Lepattant mellém a kanapéra, letette a poharát az asztalra, majd elővette a cigijét. – Kérsz? – aprót bólintottam, majd elvettem egyet, és meggyújtottam vele együtt. – Amúgy szerintem kedves vagy. Velem… az vagy – motyogta halkan két slukk között. – Meg szerintem a barátaiddal is ugyanilyen kedves vagy. Csak gondolom, ki kell érdemelni méltóságod kedves oldalát.  

-                    Na igen~ Annak tényleg magas az ára – válaszoltam pökhendin.

-                    És én mégis miféle magas árat fizettem, vagy kell majd fizetnem, hogy én kiérdemlem, hogy ilyen légy velem? – Rám pillantott kedves barna szemeivel. Tekintete komoly volt, és talán kicsit szúrós. Mintha ez a kérdés, már olyan régóta foglalkoztatta volna.

-                    Most mondanám, hogy fontos lettél számomra, de gondolom, megkérdeznéd miért – gondolkodtam hangosan. Mire a válasz egy apró bólintás volt. Közelebb csúsztam hozzá a kanapén, a vállamat a vállára döntöttem. – Igazából nem tudom, egyszerűen így alakult. Megkedveltelek. – Vontam vállat. – Az a kisugárzás ami belőled árad, egyszerűen csak vonzott magához, és egyszer csak az tűnt fel, hogy megszerettelek. – Próbáltam minél természetesebben hangzani. – Szóval én magam se tudom mit fizettél, azért hogy kiérdemeld az ÉN kedvességemet. – Az „én” szócskát erősen megnyomtam. – De azt tudom, hogy szeretném, ha mellettem maradnál.

-                    Rihito… - suttogta Kai aggodalmasan. Megemeltem a fejem, majd visszatértem a cigimhez, és újra beleszívtam.

-                    De persze ha neked ellened van, engem nem zavar. Lehetünk… simán barátok is.

Nem mondtál semmit sem, csak kimentél a mosdóba. Értetlenül pillantottam utána. Valahogy ez olyan spontán dolog volt. Meglepett. De pár perc múlva visszajött. Kicsi sokk ért, amikor hátulról átölelt. Rápillantottam. A szemeiben kis félelmet láttam, mintha megijedt volna a dologtól, de nem tudtam biztosra megállapítani, mert valami mást is láttam. És mikor megéreztem ajkait az enyéimen, rájöttem hogy ott lapult még a vágy is. A csók szenvedélyes volt, és vad. Vágyakkal teli. Csak éppen annyi időre szakadt meg, hogy Kai is leülhessen az ölembe, mert utána újra összeforrtak ajkaink. Oly hatalmas szenvedély, és vágy tört elő lelkemből, hogy nem tudtam megállt parancsolni magamnak. Amibe az volt szörnyű, ha Kainak ellenére lett volna, akkor se tudtam volna mit tenni. De amikor láttam rajta ő se bánja, bűntudat nélkül szabadítottam meg magunkat ruháinktól, és végül ugrottunk fejest a szenvedély hullámaiba.

Azután az éjszaka után, valahogy sok minden megváltozott. Számomra pozitív irányba, bár valakiknek ez nem tetszett. Morinak és a többieknek, nagyon nem tetszett, hogy velük már nem lógok annyit, és ha találkoztunk is, már nem voltam benne minden őrültségbe. Kai is olyan volt, mint én régen, de megváltozott az anyukája kedvéért. Én miatta akartam bebizonyítani, hogy tudok lenni felelősség tudó. Bár ezzel apámnak is elégedettséget okoztam, hogy már nem jártam haza minden este betépve, de úgy gondoltam ez még belefér. Mert amiatt ugyanúgy mérgelődött tovább, hogy általában hajnalok hajnalán értem haza, ha hazaértem.

Egyik nap Kai kijelentette, hogy a hétvégén, amikor nem dolgozik, visszautazna az anyukájához. Aggódott érte, és szerette volna látni. Én meg úgy döntöttem elkísérem. Össze is pakoltam gyorsan, és már indultam is volna Kaihoz, amikor apám megállított.

-                    Hova fiam? – kérdezte dühösen. – Csak nem elköltözöl, hogy már össze is pakoltál?

-                    Csak egy hétvégi kis kiruccanás, egy barátommal. – válaszoltam nem túl kedvesen. Végignézve apámon, állandóan az undor kapott el. Egy kis tömzsi ember volt, aki ráadásul, még tolókocsiba is került, mert lebénult a lába. De nem tudtam sajnálni, mivel magának köszönhette. Annyira munkamániás egy rohadék volt. Végignézve rajta, tényleg csak egyfajta undorító, megvető érzés fogott el, hogy én egyáltalán nem akartam olyan lenni, mint ő.

-                    Elengedtelek? – förmedt rám.

-                    Eddig se kellett az engedélyed, szóval most se fog. Csáó~ - Ezzel kiléptem az ajtón, és már el is indultam.

Az út egész nyugodt volt. Busszal utaztunk, amivel 2 órás volt az út. De mi jóformán végig aludtuk. Nem tudom miféle fáradtság tört ki rajtunk, de mint akit leütöttek, úgy aludtunk mindketten.

Amikor megérkeztünk, egyből Kai szülőháza felé vettük az irányt. Egy elég kicsi ház előtt álltunk meg. Egyszerű, kis családi ház volt. Személy szerint sokkal rosszabb állapotúra számítottam. Beléptünk az ajtón, ahol az első dolgunk az volt, hogy le kellett venni a cipőt. Bár japán szokás, én akkor se voltam hozzászokva. Lehet az amerikai vérvonalam, meg az előkelő családi állapotom miatt, de soha nem vettem le a cipőt.

Az előszoba a konyhába vezetett, ahol egy nagyon szép fiatal lány ügyeskedett. Kai üdvözlésként átölelte, de meglepően tapasztaltam, hogy a lány könnyekben tört ki, ahogy Kai karjai közé zárta. Hosszú, megható pillanat után, végül sikerült bemutatkoznunk egymásnak. A nővére volt, Miko. Kedves lány volt. Hosszú fekete haja, és csodás barna szemei, mint a bátyjának.

A konyhából egy kis szobába léptünk, ahol egy 40 körüli, gyönyörű nő feküdt ágyba mozdulatlanul. Sötét haja vállaira omlott, szeme szinte már fekete volt. Arcán lehetett látni, hogy sokat tapasztalt már az életből, rengeteg fájdalmat, de mégis nagyon szép nő volt. Gyenge, kis mosolya bátorítóan hatott rám. Egy pillanatra elfogott egy olyasfajta érzés, amit már nagyon rég éreztem. Egyfajta szeretet. Amit gyerekkoromban kaptam utoljára, édesanyámtól. Kai leült az ágy szélére, és megsimogatta édesanyja kezét. A hölgy rámosolygott. Lehetett látni rajta, hogy már nagyon hiányzott neki a fia. Bemutatkoztam neki.

-                    Milyen csodás szemed van! – suttogta. – De milyen magányos tekintet. – Kicsit meglepett ez a bejelentése. Soha nem mondtak még ilyet. De ami nagyon meglepett, hogy olyan aggódóan csengett. Enyhe szar érzés fogott el, hogy egy idegen nő, sokkal jobban aggódik értem, mint a saját családom. – Kai vigyázzatok egymásra Rihito-kunal. Tudom, hogy egymásban igaz barátot találtatok.

-                    Persze, Anyu! Rihito túl kedves barátom nekem, hogy elveszítsem! – felelte Kai, majd küldött felém egy kedves mosolyt, majd elkezdett mesélni édesanyjának a fővárosban történtekről. Én pedig a falnak támaszkodva, csak figyeltem.

Éjszaka kimentünk a kisvárosba sétálgatni. Nem volt olyan sok ember az utcákon. Az idő kellemes volt, így az egésznek volt valamiféle hangulata. Ciginket szívva sétálgattunk egymás mellett, és beszélgettünk.

-                    Édesanyád, igazán kedves nő! – feleltem halkan. – Szörnyű volt így látni, egy ilyen gyönyörű, kedves nőt. – Kai csak egy aprót bólintott. – Ráadásul, ami a leginkább tré az egészben, hogy abban a pár mondatban, amit nekem mondott, több aggodalmat éreztem, mint az egész családomtól több év alatt.

-                    Majd igyekszem kitörölni azt a magányt a tekintetedből! – mondta Kai nevetve. Halkan én is felkuncogtam, de valahogy a jó kedvem rögtön eltűnt, amikor megláttam valakiket velünk szemben.

-                    A picsába! Miért most kezd el ez is szervezgetni? – morogtam magamnak. Kai értetlenkedve nézett fel rám, majd neki is feltűnt, az utca végén álló hatalmas fehér limuzin, ami előtt 4 öltönyös fazon állt, valamint az apám.

Folytatása következik

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés