Apróbb sokként ért, amikor megláttam ki van a liftben. Egy pillanatra átfutott az agyamon talán lépcsővel kéne menni, de amikor megtartotta nekem a liftajtaját, hogy bemenjek már pofátlanság lett volna visszafordulni. Beléptem Miyavi mellé a liftbe. Megdöbbenve figyeltem fel rá, hogy ő is a második emeletre tart. Némán utaztunk lefele. Olyan szívesen mondtam volna neki, kezdeményeztem volna beszélgetést, de valahogy olyan ridegnek tűnt. A frászt hozta rám. Végül megérkeztünk. Kimászunk a szűkös liftajtón, majd mindketten másfelé vesszük az irányt, de én visszapillantok rá. Valamiért látni akarom. Amint visszanézek, azt látom, hogy a falnak támaszkodva nagyokat sóhajt. Sápadt, és a képére van írva, hogy szarul van. Odalépek hozzá, és már épp kérdeznék az állapotáról, amikor beadja az unalmast, és szó szerint rám dől. Rémülten kapkodtam a fejemet ide-oda, de nem láttam senkit sem, aki segíthetett volna. Megpróbáltam tenni pár lépést, de az lett az eredménye, hogy mindketten a földre rogytunk. Miyavi továbbra is eszméletén kívül feküdt rajtam. Végül megjelent két férfi, talán valami stáb tagok, vagy biztonsági őrök, de segítettek elvinni őt a gyengélkedőre.

Igazából simán elsétálhattam volna, hisz nagy közöm nem volt a gitár géniuszhoz, de valamiért meg akartam várni, míg felébred. Tudni akartam, hogy nincs semmi komolyabb baja, maximum a fáradtság. A nagy várakozás közepette sajnos engem is elnyom az álom.

Arra ébredek, hogy a vállamat bökdösik. Fáradtan nyitom ki a szemem, és nagyokat pislogva nézek körül. Szemeim kikerekednek, mikor Miyavi mosolyogva néz engem. Hirtelen olyan kínosnak érzem a helyzetet. Ki tudja, mióta nézi, ahogy alszok. És ha horkolta? Vagy álmomban beszéltem? Igyekeztem nem mutatni a kellemetlenséget, így felvettem valami higgadt arcot.

-         Jobban vagy? – Igyekeztem természetesnek tűnni.

-         Már sokkal! Csak aludnom kellett egyet! De úgy látszom nem csak nekem volt rá szükség! – nevetett fel. Halálosan édes volt. – Köszönöm, hogy segítettél!

-         Ugyan. Én nem tettem semmit sem! – ráztam a fejem. – Örülök, hogy jobban vagy. Akkor én megyek is! – felpattantam a kis székről, de nem tudtam megtenni egy rendes lépést sem, mivel egy erős szorítást éreztem a csuklómnál. Meglepődve néztem hátra. – Igen?

-         Engedd meg hogy megháláljam! Mit szólnál, ha este velem kajálnál? – kérdezte mosolyogva. Az étel szó hallatára felcsillan a szemem.

-         Rendben! Az ügynökség parkolóházában kilenckor! – Hozom meg a döntést, leszarva neki j e vagy sem, de mivel a válasza egy mosolygós bólintás, egyértelművé válik, hogy jó neki.

Elfeledkezve arról, hogy mi is volt a célom a második emeleten visszamegyek az Alice Ninehoz. Amikor benyitok, ötpár aggódó szempárral találom szembe magam. Ahogy körbenézek a szobába, látom, hogy Shou könnyebbült meg a legjobban. Ezek szerint ő is aggódott értem a legjobban. Már mennék oda hozzá, amikor Tora ugrik be elém a képbe, és szorosan megölel. A döbbenet szerintem ugyanannyira megmutatkozott arcomon, mint a másik négy srácon.

-         To..Tora? – nyögöm ki.

-         Hol jártál? Halálra aggódtam magamat! – hadarta. Nehezen eltoltam magamtól, de akkor újra magához ölelt. Ordítani készültem, hogy engedjen már el, vagy különben megfulladok, amikor az erős szorítás eltűnt körülöttem, majd átvette egy sokkal gyengédebb ölelés a helyét.

-         Tora! Örülnék, ha nem akarnád megfojtani! – hallottam Shou hangján, hogy ideges. Arcára nézve, láttam, hogy ideges. Sőt féltékeny. MEGINT! De akkor valahogy nem érdekelt. Csak örültem, hogy megint a barátom ölel, és nem egy aggódó [dühöngő?!] tigris. – És most vissza! Még egyszer el kellene játszani a teljes számot! – váltott témát, hogy mutassa a tökéletes vezető szerepet.

Ezután a kis vita után nem történt semmi. A próba nyugisan eltelt, bár lehetet érezni a feszültséget Tora és Shou között. Én csak mosolyogtam rajtuk. Miután végzett a banda mindenki mehetett saját útjára. Én megvártam Shout, akinek még be kellett mennie a menedzseréhez. Bár megkérdezte hova tűntem, igyekeztem kerülni a választ. Csak annyit mondtam, bealudtam egy fotelban. Ő ezen csak nevetni tudott. Azt mondta ez teljesen rám illik. Én pedig csak mosolyogtam vele. Nem akartam felbosszantani, hisz kitudja, mit levágott volna, ha megtudná Miyavira vigyáztam [volna, ha nem aludtam volna be].

Már nyolc óra volt. Shou felajánlotta, hogy elmehetnék valahova, de már foglalt voltam aznap estére, így csak annyit kértem vigyen haza. Amint megérkeztünk, arra hivatkozva, hogy még mindig álmos voltam, elküldtem Shout, majd gyors felrohantam. Szinte letéptem az ajtót a helyéről, mikor benyitottam. A cipőimet úgy, ahogy volt lerúgtam magamról, majd gyors a szekrényem elé léptem. Kétségbeesetten dobáltam kifele a cuccokat hátha találok valami csini ruhadarabot. Jól akartam kinézni, hisz az ember nem mondhatja el mindennap magáról, hogy Miyavival lesz… öhm… találkája. Végül kivettem egy hosszabb toppot, amin egy leopárd volt, egy sima egyszerű szűk farmert, és a mini bőrdzsekimet. Felvéve még túl egyszerűnek találtam a dolgot, így feldobtam a fekete kalapommal, amit Shoutól kaptam tavaly szülinapomra. Ahogy végignéztem a kalapon, valahogy Shou jutott eszembe, és egy fajta áruló érzés fogott el. Mintha hátba döftem volna.

Gyorsan kivertem ezt a gondolatot a fejemből, majd meg indultam lefele. Szerencsésen el tudtam csípni egy taxit, így egy kisebb késéssel, de megérkeztem. Miyavi már ott várt. Pedig első ránézésre késős típusnak tűnt. Odasétáltam mellé, s amikor meglátott hatalmas mosollyal üdvözölt. Beültünk a kocsijába, majd elvitt valami kisebb étterembe. Gyorskajáldába volt, ráadásul kuponok voltak nála. Legszívesebben elröhögtem volna magam, és elkiáltottam volna: MIYAVI KUPONOS KAJÁLDÁBA JÁR! De türtőztettem magam. Bár belegondolva teljesen rá illik a szerep.

Nem voltak nagyon sokan az étterembe, így nagy port nem kavart Miyavi jelenléte, de azért a biztonság kedvéért egy sarokban lévő asztalhoz ültünk. Valami húst rendeltünk, krumplival meg salátával, meg még valamit, de arra már nem emlékszem. Ami még érdekesebb volt, hogy pia is került az asztalra, amiről nem volt szó elsőnek. Nem bántam, már rég iszogattam. Úgy terveztem nem rúgok be, de valahogy ezt nehéz volt elkerülni. A végén már mindketten úgy ittuk a különböző alkohol tartalmú italokat, mint a vizet. Egy idő után minden homály fedte el, és arra se emlékeztem mi történt még józan állapotomban.

Másnap reggel fejfájással megajándékozva léptem be Miyavival az ügynökségbe. Nem értettem miért nem hazamentem, de úgy voltam vele, jobb itt eljátszani, hogy nincs bajom, mint otthon szenvedni a másnaposság mellékhatásai miatt. Lepottyantam valami székre és a fejemet fogva bámultam ki a fejemből. Miyavi elment hozni nekem valami vizet. Elképesztőnek találtam, hogy ő sokkal többet ivott, mint én, és még se volt olyan szarkész állapotban. Pofátlanság, hogy jobban bírja tőlem a piát. Annyira bamba voltam, hogy fel se tűnt, hogy szólítgatnak. Csak arra lettem figyelmes, hogy már a vállamat rázzák, amitől enyhén hányingerem lett. Fáradtan pillantottam oldalra, és lettem figyelmes Shoura. Enyhe mosoly kúszott arcomra. Jó volt látni barátom arcát. Szóra nyitotta a száját, de visszafojtotta a szavakat Miyavi hirtelen megjelenése. Elém nyújtott egy üveg ásványvizet, amit én örömmel elfogadtam.

-         Köszönöm! – motyogtam.

-         Nem akarnál inkább otthon pihenni? A másnaposság nem vicces dolog! – kérdezte aggódóan, Shou jelenlétével nem is törődve.

-         Noni mi történt? Azt mondtad aludni fogsz egész este! – hallatszott Shou hangján, hogy kicsit ijedt6, kétségbeesett és még düh is keveredett bele.

-         Óh! Pihi helyett velem vacsorázott és iszogatott! – felelte Miyavi elég pökhendi hangnemben. Shou idegesen felpattant, és megkérte a másik énekest, hogy had beszéljenek négyszemközt. Elmentek a folyosó másik végére. Túl rosszul voltam, hogy utánuk menjek, vagyis először így éreztem, de győzött a kíváncsiság. Odaosontam, majd az egyik oszlop mögött elbújtam.

-         Mit tettél vele? – hallottam Shou hangján, hogy kezd kijönni a sodrából. – Hogy merted?! – ordította.

-         Nem igazán ellenkezett, sőt ~ - Miyavi higgadtan beszélt, de a hangján lehetett hallani, hogy jól szórakozik.

-         Az alkohol hatása alatt volt! Kizárt, hogy magától belement volna!

-         Ugyan már! Noni felnőtt nő, és olyan sokat nem ivott, hogy nem tudta volna mi is történik!

Kezdett sántikálni a dolog, hogy mégis miről beszélnek. Ezek szerint én lefeküdtem Miyavival az elmúlt éjszaka! De én nem emlékszem semmire! Kizárt! Nem hiszem el! – próbáltam bemesélni magamra, de ahogy ránéztem Miyavi magabiztos, és Shou meggyötört arcára, egyre inkább elhittem, hogy megtörtént, csak kiesett a fejemből.

Ezek után, hogyan nézhetnék Shou szemébe?

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés