Csalódottan vonultam el. Nem volt kedvem tovább hallgatni a veszekedésüket, vagy szembenézni a tényekkel, hogy ki tudja mit csináltam Miyavival. Nagyon nem rémlett igazából semmi ahhoz hasonló, sőt valami olyasmi rémlett, hogy köszönetként adtam neki egy puszit, de semmi több. Ő pedig azt állítja, hogy még ágyig is eljutottunk. Ráadásul ezt még Shou szemébe is bökte, akinek biztosan fájt. Csalódnia kellett a barátjában, és ez számomra is szörnyű érzés. Nem tudtam hirtelen mit csinálni. Haza nem akartam menni, mert megőrültem volna a négy fal között, de Shou látáskörét valahogy kerülni akartam. Nem mertem a szemébe nézni, és szerintem ő se akart engem látni.

Furcsák voltak ezek a gondolatok. Nem jártunk, nem voltunk szerelmesek, és mégis olyan frusztrált érzés kapott el, mintha megcsaltam volna. Elégé béna volt. Végül felmentem a tetőre, ahol szívhattam egy kis friss levegőt. Ahogy körbenéztem a hatalmas épületen megint Shou jutott eszembe. Legszívesebben a fejemet vertem volna a falba, hogy mégis miért voltam akkora hülye, de hát ki gondolta, hogy ez lesz a vége. Idegesen a táskámba túrtam, majd elővettem a cigimet, de a gyújtómat nem találtam. Idegesen kutattam utána, és már kiöntöttem mindent a táskából, úgy ahogy volt, de szerencsére végül megtaláltam. Rágyújtottam a káros szenvedélyre, leszarva mi van a cuccaimmal elkezdtem sétálgatni körbe-körbe. Mire végeztem a szállal visszamentem a holmiijaimhoz, amik nem voltak a helyén. Rémültem néztem körbe hátha meglátom, azt a személyt, aki ellopta őket, de nem volt senki más rajtam kívül a tetőn.

Ijedten rohantam vissza az épületbe. Mindenemberhez odarohantam nem láttak e valakit az én táskámmal, de nem tudtam egyikből se kicsikarni egy normális választ. Már azon voltam, hogy felhívom a rendőrséget, amikor rájöttem, hogy a telefonom is a táskámba volt. Káromkodtam egy szépet, majd az első emberhez, akit megláttam a folyóson odamentem hozzá, hogy elkérjem a telefonját. Egy hosszú, hullámos hajú fiú volt. Fekete térdnadrágot viselt és egy kékszínű pólót. Óvatosan megböktem a vállát, mire ő kicsit meglepett tekintettel fordult felém. Majdnem hanyatt vágódtam mikor szembenéztem az idegennel. A Screw dobosa volt Jin! Hirtelen átfutott az agyamon inkább nem tőle kérem a telefonját, de aztán úgy voltam vele, miért is ne. Nem kérek valami extravagáns kérést.

-                    Szia! – Intettem neki, majd picurkát zavartan végignéztem rajta. Most találkoztam vele először élőben, és nem okozott csalódást. Mint a tévén keresztül, akkor is jól nézett ki. Pedig még nem is volt kifestve és valami otthoni ruhában volt. – Az a helyzet, hogy ellopták a táskámat, és benne volt a telefonom. És már végig kérdeztem szinte mindenkit hogy látta e valaki a tolvajt és a táskámat, és a válasz: nem volt, gondoltam rendőrséghez fordulok – magyaráztam nagy lendülettel.

-                    Ellopták? Itt? – hevesen bólintottam. – Hmm… Én lehet láttam az elkövetőt. Vagyis fura volt az a fazon azzal a nagy fekete táskával, monoszkóppal az elején.

-                    Igen azaz!! – kiáltottam fel hirtelen.

-                    Akkor segítek megkeresni veled azt a kis görényt! Azt hiszem Miyavi stábjának tagja volt. – Kicsit meglepett a dolog. Miyavi embere minek lopná el a táskámat? Vajon ő parancsolta meg? De egyáltalán miért? Vagy csak egyszerűen van egy kleptomániás az ő stábjában? Hálásan bólintottam felé.

-                    Amúgy Noni vagyok! Te pedig Jin, igaz? – tettem hozzá mosolyogva.

-                    A hírnév átka! – tette hozzá kicsit cinikusabb hangnemben. – Na de induljunk!

Jin elégé közvetlen figura volt. Olyan spontán megfogta a kezemet és kezdett maga után rángatni, hogy egy kicsit még engem is lesokkolt. Mármint örültem, hiszen Jin fogta a kezemet, de még csak a nevét tudom, meg hallgatom a zenéiket és befanoltam a csávót, körülbelül ennyi volt. De úgy voltam vele, amíg nem támadnak meg a Jin fanok addig nincs gáz. Először Miyavi öltözője felé vettük az irányt, amit én nem tartottam túl jó ötletnek. Nem akartam vele találkozni, így az ajtó előtt megtorpantam, és nem követtem tovább a dobost. Mosolyogva felém pillantott, majd elengedte a kezem és belépett egyedül az öltözőbe. Nem tartózkodott sokáig bent. Újra megfogta a kezemet és fogalmam sincs merre és miért, de elindultunk kifele az ügynökségtől. Én csak koslattam utána, majd beszálltunk egy taxiba. Bemondott egy címet, és körülbelül egy félórás kocsikázás után ki is szálltunk. Egy kis ház előtt álltunk meg. Volt összesen négyemeletes. Lift nem volt, így persze gyalog kellet felmásznunk a legtetejére. Mire felértünk, én már tüdőmet köptem ki.

-                    Miyavi tudta kiről van szó, és elméletileg ez az ő lakása! Szóval rákérdezünk! – Jin bekopogtatott és pár percen belül egy sötét hajú, kicsit kövérkés lány ajtót nyitott. – Elnézést, Takamoto-sant keressük! – magyarázkodott nagy hévvel a dobos. Én meg csak hálásan figyeltem minden egyes mozdulatát és a kezét, ami még mindig az enyémet szorította. Nagyon jól éreztem magam vele, még ha a körülmények elégé bénák voltak.

-                    A férjem, egy öt percre távozott. Csak egy kávéra ugrott haza és már ment is vissza a munkahelyére! – magyarázta csendesen az asszony.

-                    Ezt nem hiszem el! – morogtam magamnak, de Jin hatalmas vigyora valahogy lenyugtatott, mielőtt még falnak mentem volna az idegességtől, miszerint feleslegesen jöttünk ide.

Megindultunk kifele, és Jin felhívta Miyavit, hogy megtudja tényleg ott van-e az a rohadék, aki ellopta a táskámat. A telefont hamar letette, majd megindultunk visszafele, de most gyalog.

-                    Nem kéne sietnünk? Inkább fogjunk egy taxit! – tanácsoltam.

-                    Nem kell aggódni! Miyavi-senpai kezeskedett a dolgokról!  Szóval, most kicsit lazulunk! – nagyokat pislogva néztem fel rá. – Először is eszünk! A másnapos gyomor nem maradhat üresen! – Már szóra nyitottam a számat, de ő közbe vágott. – A képedre van írva! Na, gyere!

Nem tudom merre indultunk meg, de végül valami parkban lyukadtunk ki. Jin elment pár percre, de nem üres kézzel tért vissza. Hozott valami süteményt és üdítőt. Megköszöntem, majd elkezdtem falatozni.

-                    Köszi, hogy ma segítettél! Ha valahogy meghálálhatom… - kezdtem neki, de nem valami magabiztosan. Miyavi óta kicsit félni kezdtem az édesen vigyorgó jrock sztároktól.

-                    Majd akkor hálálkodj, ha a táskád a kezedben lesz! – felelte, majd beleharapott egy hatalmasat az ő reggelijébe. – Amúgy sokat láttalak mostanság az ügynökségben? Új dolgozó vagy?

-                    Áh, nem! Csak Shou… - Kicsit fura volt kimondani a nevét. – Mindig behozott a próbákra. Tudod, nagyon szeretem az Alice Ninet! Én egy kicsi divattervező cégnél dolgozom, vagyis annak a vezetője. Még nem vagyunk híresek, de igyekszünk!

-                    Érteeeeeeem~ - húzta meg a szót, egy kicsit túlságosan is hosszan. – És a Screw-t nem szereted? – tette hozzá egy kaján vigyorral.

-                    Szeretem én! – Vontam vállat, hogy adjam a közömbös karaktert.

-                    Ez nem volt túl meggyőző! – Láttam az arcán, hogy élvezi szívni a véremet.

-                    Hát, ha mindegyik tagja ilyen kis szemét, mint te lehet átgondolom ezt a szeretem-e őket dolgot – tettem hozzá pimasz mosollyal. Jin csak felnevetett. Órájára pillantott és olyan hirtelen fel is pattant a padról.

-                    Lassan menjünk vissza! Nem sokára kezdődnek az új kislemez felvételei

Egy 10 perces, rövid séta után vissza is értünk. Felmentünk a Screw emeletére, ahol már várták őket a többiek, kivéve Kazuki. Jin bemutatott mindenkinek. Nagyon jó fej emberek voltak. Ők is voltak olyan idióták, mint általánosságban mindegyik banda. A gitáros srác is csatlakozott hozzánk kicsit később. Azzal az érvvel késett, hogy elvileg beragadt a budiba.

-                    Jin! Minek van neked egy női táskád? – kérdezte kaján vigyorral. – Szerintem egy buzi hordhat férfi holmikat nyugodtan! – felelte egy pimasz mosollyal. A dobosra pillantottam, akinek arcára rá volt írva, hogy ezt nem kellett volna a bandatársának. Megmondta a többieknek, hogy menjenek előre és nem sokára ő is csatlakozik. Ő bement az öltözőbe, majd kijött azzal a bizonyos női táskával. Az enyémmel.

-                    Áh, már Miyavi idehozta neked! – feleltem mosolyogva, miközben szinte kitéptem a kezéből a táskámat és néztem át, hogy tényleg meg van e mindenem. –Amúgy szeretnék beszélni azzal a fazonnal!

-                    Szerintem felesleges! – mondta. – Hallgass meg, jó?

* * *

Jin szemszög

Pár órával ezelőtt

Izgatottan léptem be az ügynökségre, mert tudtam, hogy ma vesszük fel a legújabb kislemezünkhöz a hanganyagot. Végre újra megmutathatom, mekkora dobzseni vagyok. Már léptem volna be a liftbe, mikor megláttam, hogy két sempaiom, Shou és Miyavi éppen nem a legszebb hangnemben beszélgetnek egymással. Bár lehet nem kellett volna kihallgatnom őket, de túlságosan kíváncsi természet vagyok.

Shou dühösen rángatta magával Miyavit és lökte végül neki az egyik falnak. Az általában türelméről és kedvességéről híres sempait akkor láttam először ilyennek.

-                    Nem hittem volna… - ordította!

-                    Na de Shou-kun, nem kellene így viselkedned. Nem tettem…

-                    Mit tettél vele? – Shou-sempainál lassan kezdett elszakadni a cérna. – Hogy merted?! – ordította.

-                    Nem igazán ellenkezett, sőt ~ - Miyavi élvezte a helyzetet. Szívta a vérét! Megláttam a másik oldalt egy lányt, akiről mindenviszonnyal a vita szólt. Szomorú tekintettel nézte, ahogy az a kettő egymást marja szavaival.

-                    Az alkohol hatása alatt volt! Kizárt, hogy magától belement volna!

-                    Ugyan már! Noni felnőtt nő, és olyan sokat nem ivott, hogy nem tudta volna mi is történik! – Megint a lányra pillantottam, akinek arcára egyre inkább a pánik ült. Lassan elcsoszogott, én pedig tovább figyeltem az eseményeket. Pont mikorra odanéztem láttam, hogy Shou egy hatalmasat lekever Miyavinak, aki a földre ült le a hirtelen ütéstől.

-                    Noni akkor sem, egy olyanfajta nő, aki belemenne egy ilyesmibe! – Shou sempai hangja nyugodt volt, de a tekintete megvető, és haraggal teli. – Örülnék, ha most már elkerülnéd őt!

-                    Nyugi már Shou! Amúgy az egyszerűen lehetetlen. Ugyanis én vagyok az egyik férjjelölt, drága barátom. – felelte egy hatalmas mosollyal, én pedig a mondat második felét nem igazán értettem. Férjjelölt? – Csak hogy lenyugodj, és mielőtt mindenfélét elkezdeném róla képzelni, nem vagyok akkora seggfej. Nem történt semmisem. Egyszerűen magamhoz vittem fel, mivel én nem tudtam a lakása címét, és valahol jó lett volna, ha alszik egy kicsit. – Shou szemében a haragot leváltotta a döbbenet, de továbbra is megvetően nézett le a másikra. Nem mondott semmit sem végül, egy szó nélkül távozott. Előbújtam rejtekemről, és odaléptem a gitároshoz. Segítettem neki felállni.

-                    Az a lány, Noni… látta egy részét a veszekedésnek. – feleltem közönyösen. Miyavi csak aprót bólintott. – Én végig. Ne haragudj!

-                    Mindegy! Amúgy se gond, hisz te is olyan, vagy mint én. – Felvontam az egyik szemöldököm értetlenkedve. Miyavi beszámolt arról a férjszerző játékról, és meghökkenve tapasztaltam, hogy én is egy vagyok azok közül. – Az apja megkért, hogy ellenőrizzem le Shout, mennyire van belehabarodva a lányába. Hát… amint láttad a srác elégé belezúgott. Csóri~ De erről Noninak egy szót sem. – Aprót bólintottam. – Szerintem lépj közbe most te, légy mellette, és intézd el, hogy egy pillanatra se gondoljon ma Shoura vagy rám. Érezze jól magát veled, hogy utána tisztafejjel koncentráljon a férjválasztásra.

Nem igazán tudtam letisztázni magamban a dolgokat. Én férjjelöl?. Nem is terveztem még megnősülni, azt se tudom ki ez a lány, de azt tudtam, hogy szomorú volt nagyon, és ha már így alakult, szerettem volna rajta segíteni.

***

-                    Ezért loptam el én a táskád! Hogy együtt megtaláljuk, és egyáltalán ne gondolj ma arra a kettő baromra. Ne haragudj, hogy így tudtam megoldani, de hirtelen más nem jutott eszembe.

-                    Értem! – motyogtam. – Szóval semmi sem történt köztem és Miyavi között! De ő az egyik férjjelölt, meg akkor Tora… és Te. – Nem tudtam máshogy reagálni, mint egy huncutabb mosollyal… – Apámnak szinte már olyan jó ízlése van, mint nekem. Hát majd elválik!

-                    Nem gondolod, hogy ez elégé béna játék? – kérdezte Jin szórakozottan.

-                    Nagyon béna, de én élvezem. Mert ha esetleg a hármatok közül megtalálom jövőbeli férjemet, akkor nyert ügyem van, de ha nem akkor sincs gáz. Én kényszerből nem megyek hozzá senkihez, de legalább addig is jól elszórakozom veletek.

-                    Érdekes hozzáállás! – jegyezte meg. – Akkor had élvezzem ki én is minden pillanatát, ennek a hülye játéknak! – felelte egy kaján vigyorral, majd hirtelen ajkait megéreztem az enyéimen. Apró csók volt, de épp annyira meglepett, amennyire élveztem. – Vegyük ezt hálaajándéknak, amiért meglett a táskád! – Tette hozzá ugyanolyan mosollyal, majd megsimogatta a fejemet, mint ahogy a kisgyerekeknek szokás, és elindult a stúdiók felé, ahol már a többiek rávártak.

Akaratom ellenére is kezemet a számra tettem. Valahogy elégé hihetetlen volt a dolog. Álmomban sem gondoltam volna, hogy egyszer pont Ő fog megcsókolni. Érdekes volt a helyzet, de még inkább az lett, és kétségbe ejtőbb, mikor a tekintetem találkozott Shouéval a folyosó másik végén. Szomorú volt, és csalódott, és én akaratom ellenére is megint szarnak éreztem magam. Épp ki akartam volna vele békülni, elújságolni neki, hogy nem történt semmi, hogy továbbra is legyen mellettem, mint legjobb barátom, erre megint elromlott minden. Ahogy hátat fordított nekem, és szomorúan elkullogott, úgy éreztem örökre elvesztettem.

Súgó 1 hozzászólás

Új hozzászólás Frissítés

2011.08.27. 19:02 Sakume hát Ketikém ez fajin lett *A* várom a folytatást. érdekessssssss~ oAo *Q* <--egy Aoi a végére jutalmul xD